Épen őrültek között (Befejezett)

Prológus

"A sok megrendítő dolog közül a legrémesebb dolgok egyike az, amikor látod az orvosok szemében a sajnálatot, azt, hogy tudják, engem már nem lehet megmenteni az ő tudásuk szerint. Vagy amikor elszörnyülködnek a fiatalságodon."

/Szentesi Éva/

___________________________________________________________

Még ma is emlékszem, milyen arcot vágott akkor. Sosem fogom elfelejteni. Hogy is tudnám?

Anyám belém karolva állt mellettem az ajtóban. Alig 32 kg voltam. 20 évesen, 166 cm magasan 32 kg. Szinte elvesztem anyám mellett, hiszen kb. a negyede voltam a súlyomat tekintve.

-Mi ez a hely?- kérdeztem, holott nagyon is jól tudtam.- Azt ígérted, hogy a tündékhez megyünk!

Nem jött válasz... Anya sosem tudta elfogadni, hogy az elmém felmondta a szolgálatot. Közben jött egy szigorú kisugárzású nővérke, szeme alatt fekete félholdak ültek, arcéle erősen kiemelkedett sovány, beesett arcából. Haja fel volt fogva, kicsit már megritkult, kicsit már őszült. Szürke szeme hideg volt, akár a vas, és velőig ható. Mint kiderült, ő a legszigorúbb minden ápoló közül: Németh Mónika, a későbbiekben csak Németh nővér.

Ő kísért oda minket Hozzá. Feszült voltam, hiszen akármennyire is akartam én idejönni, nem volt megnyugtató az őrültek között járkálni. De ahogy megláttam Őt, az irodája előtt állva, egy pillanatra megállt az idő. Belenézett a szemembe, fekete íriszeiben nem láttam a pupilláit, olyan sötétek voltak. Mégis láttam bennük egyfajta megdöbbenést, és az azonnal következő, őszinte sajnálatot. Bizonyára megrendítette, hogy egy ilyen fiatal nő ennyire leroncsolódva, ráadásként elmebetegen kerül a szeme elé. Ettől függetlenül még kíváncsi vagyok, hogy pontosan mit gondolhatott. De talán sejtem.

Azt már mondtam, hogy 32 kg voltam. De azt nem, hogy miért. Rákos vagyok. Mellrákkal diagnosztizáltak először, levágták a jobb mellem. Aztán jött a kemoterápia. Az tett talán ennyire tönkre. Még kaptam, amikor a bolondok közé kerültem. Az elmegyógyintézet megegyezett a kórházzal, hogy vagy betegszállítóval fognak vinni a későbbi kezelésekre vagy a kezelőorvosom, az itteni orvosom fog vinni autóval.

-Jó napot- köszönt a férfi az irodaajtóban jó előre.- Dr. Nyitrai Edmund Levente vagyok, a kisasszony leendő kezelőorvosa.

Anyámmal és apámmal kezet fogott, aztán hozzám lépett. Sokkal magasabb volt, mint én; a bőre színe cappuccinóra emlékeztetett. Nyílt tekintetű fiatalember volt, jellegzetes arcvonásokkal és fejformával. Ajkai alakján látszott, hogy egy kis afrikai vér is csörgedezik az ereiben. Sötétbarna, hullámos haja nagyon rövidre volt nyírva, amitől arckifejezése csak még tisztábbnak, őszintébbnek látszott. Kissé szögletes állán borosta sötétlett; hosszú, fekete szempillái íves árnyékot vontak kedvesen csillogó fekete szemei fölé, ahogy rám nézett, s kezet nyújtott.

-Merényi Lídia- mutatkoztam be halkan, miközben kezet fogtam vele. Hatalmas keze volt az enyémhez képest! Kellemesen meleg is volt, ahogy hozzáértem.

-Részemről a szerencse- felelte elmosolyodva, kivillantva a legfehérebb fogakat, amiket valaha láttam.

"Milyen fiatal! Ezzel a mosollyal szinte gyereknek látszik!"- gondoltam magamban.

És itt kezdődött minden. Azon a március 12-én. Azóta eltelt két év. Minden egyes ott töltött nappal közelebb kerültem a gyógyuláshoz, az igazi, teljes értékű élethez. És Leventéhez, akit néha Edmundnak hívok, és angolul beszélek vele. Megnyugtat, hogy senki nem értheti, amit mondunk rajtunk kívül.

-Hey, girl!- köszön be minden reggel, mikor bejön dolgozni. Már 31 éves, és úgy szólít, mintha a kislánya lennék.

-Hi- felelem, és mosolygok, mert tudom, hogy már megérte felébrednem.

Aztán felüvölt az első beteg, aki nem hajlandó bevenni a nyugtatóját, vagy nem akar felöltözni, és Dr. Nyitrai szalad tovább, hogy kényszerzubbonyba kösse őket, lenyomja a gyógyszer a torkukon.

Én pedig ismét magam vagyok, az őrjöngés, a sikolyok, az őrület kellős közepén. Ép elmével őrültek között.