Épen őrültek között (Befejezett)

8. fejezet

Természetesen szóltam Edmundnak arról, hogy mit láttam, de hiába, hiszen ugyanott tartanánk, ahol a fegyelmi tárgyalásnál: két tanú, akik közül az egyik bolond, tehát igazából nem is nagyon lehet hinni a szavának, a másik meg egy olyan doktor, aki még fiatal, és nem ért egyet a nővér szigorú módszereivel, ezért haragszik rá... Egy újabb alaptalan vádért lehet, hogy Dr. Nyitrai került volna a bizottság elé...

Másfél hétig minden ment a szokásos kerékvágásban. Valahogy szerettem volna „megünnepelni", hogy egy éve annak, hogy legyőztem a rákot, a mai ember legnagyobb ellenségét, de nem igazán tudtam, hogyan. Aztán eszembe jutott, hogy mi lenne, ha ültetnék valamilyen fát ide a kertbe? Hiszen az nem árthat senkinek... Meg még az elf hazugságomhoz is illene...

Szaladtam is Levente irodájába, hátha ott találom. Nem volt bent, az ajtó is be volt kulcsolva, de éppen egy beteget kísért fel egy nővér társaságában. Olyan harminc-negyven év közötti, testes férfi volt, szemébe lógó haja alatt vörös hegek formáltak egy pentagrammát. Most teljesen nyugodtnak tűnt, de a szeme réveteg volt, mintha ébren álmodott volna. Nyitrai észrevett, hogy ott álltam az irodaajtóban, odabiccentett nekem, tudtam, hogy jönni fog, amint dolga engedi.

Halkan beszélt a férfihoz, miközben bekísérte egy szobába. Egy ideig még bent voltak, én meg közben ott feszengtem az iroda mellett, imádkozva, hogy egy bolond se pécézzen ki magának. Nem vált be. A beteg, aki a múltkor a lépcsőn ülve mardosta magát (szó szerint), épp kijött a szobájából, és elindult felém ugyanazzal a szellemi fogyatékos vigyorral, ami akkor ült az arcán. Megborzongtam, és bár próbáltam teljesen természetesen viselkedni, remegtem.

-Menjen le, Gáspár úr a kertbe kicsit!- bukkant elő hirtelen valahonnan Edmund, s a férfi vállára tette a kezét egy kedves mosollyal.- Hiszen olyan szép időnk van!

Gáspár szó nélkül vett egy „jobbra átot", és elindult lefelé a lépcsőn. Nyitrai pedig végre ott állt előttem a vállaira feszülő fehér köpenyében.

-Szívesen- mondta, elejét véve minden hálálkodásomnak, majd kinyitotta az ajtaját, és befelé intett.- Csüccs.

-Nem, nem- tiltakoztam a fejem rázva.- Csak egy gyors kérdésre jöttem, nem szeretnélek feltartani.

-Ugyan- mosolygott le rám.- A viziteket letudtam, a mai első beteget csak egy óra múlva vizsgálom, szóval ne kímélj- aztán kicsit halkabban, gyengédebb hangon hozzátette:- Te amúgy is kellemes társaság vagy, little elf.

Kissé elpirultam, úgyhogy gyorsan fogtam magam, és besiettem. Lehuppantam a székre az íróasztala előtt, ő meg leült velem szemben a másik oldalán.

-Tehát, mit szeretnél?

-Arra gondoltam, hogy valahogy meg kéne ünnepelni, hogy egy éve, hogy meggyógyultam...

-Házibuli a kórházban?- kérdezte elgondolkodó mosollyal.- Érdekes lenne- kuncogott.

-Neeem, ennyire azért nem szeretném- kacagtam.- De arra gondoltam, hogy egyúttal kifejezném hálámat a magasságos Földanyának, és ültethetnék mondjuk egy fát a kertbe vagy ilyesmi...

-Ez nem is rossz ötlet!- csillant fel a szeme.- Talán még az igazgató is rábólint.

-Erre is külön engedély kell?- vontam fel a szemöldököm, Levente bólintott.

-Már lassan a levegővételhez is... És, tudod már, hogy milyen fát szeretnél?

-Még... Még nem gondolkodtam rajta. Hiszen abban sem voltam biztos, hogy szabad...

-Na de azért valami elképzelésed csak volt, ha már eszedbe jutott!- tárta szét a karját nevetve.

-Hát... Talán szomorúfűz. Az úgyis könnyen megmarad bárhol- tettem hozzá félrebillentve a fejemet.- Elég egy vastagabb ágat leszúrni a földbe.