Épen őrültek között (Befejezett)

10. fejezet

Egy reggel, nem sokkal reggeli után bejött Levente, ahogy szokott. Ám most nem mosolygott úgy, helyette komor volt, ahogy leült mellém.

-Mornin'- köszönt, és már a hangján is éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel...

-Is there any problem?- Van valami baj, kérdeztem köszönés helyett.

-Mondhatjuk...- dörmögte. Nem nézett a szemembe. Éreztem, hogy gyorsabban dobog a szívem, és valamiféle félelem kezdte el befészkelni magát a fejembe.

-Beszélj- kértem, hiszen előbb vagy utóbb úgyis megtudtam volna...

-Édesanyádról lenne szó- szólalt meg némi szünet után. Végre rám emelte fekete szemeit. Végtelenül szomorúak voltak.- Tegnap szívrohama volt. Nem tudták megmenteni- tette hozzá suttogva.

Ha el tudnám mondani, mit éreztem! Fordult egyet velem a világ, az biztos. Ha nem az ágyban ültem volna, össze is esek... Azt hiszem a számhoz kaptam a kezem. Azok a percek valahogy kiestek. Biztosan sírtam. Több ezer emlék villant sorra elém anyával... Még így is, hogy rég láttam.

Mikor végre képes voltam érzékelni a külvilágot újra, rájöttem, hogy Levente mellkasán zokogok. Erős karját körém fonta, úgy szorított, mintha megóvhatna a fájdalomtól, ami belülről készült szétmarcangolni. Mikor megpróbáltam elhúzódni, nem engedte, finoman, de határozottan visszatolta a fejem a mellére, pedig már átázott a könnyeimtől a köpeny alól kibújó kék pólója...

-Maradj csak- suttogta.- Sírd ki magad. Szükséged van rá.

Ötletem sincs, hány perc telt el, de lassacskán elfogytak a könnyeim. Mikor észrevette, hogy normalizálódik a légzésem óvatosan távolabb tolt magától, és az éjjeliszekrényen lévő vizes poharamért nyúlt.

-Igyál kicsit- mondta. Nem kellett többször szólni, eléggé kiszáradt a torkom. Még egy zsebkendőt is nyújtott nekem. Képzelem, hogy milyen látvány lehettem... Vörös, sírástól feldagadt szem, folyó orr, remegő száj... De nem szólt semmit, sőt, kedvesen elmosolyodott, amikor ránéztem.

-Ne... Ne haragudj- nyögtem ki két szipogás között.

-Ugyan!- könnyed mozdulattal, mintha csak magától értetődő lenne, letörölt egy újra kicsorduló könnycseppet az arcomról.- Ez természetes. Jobban vagy?

-Azt hiszem...

-Sajnálom, hogy most ennyire rád szakadt minden. Előbb Németh, most a nyomozás, meg ez... De ha bármire szükséged van, keress azonnal, érted?- két kezébe fogta a jobb kezem, és egészen a szívéhez emelte.- Akkor is, ha csak beszélgetni szeretnél. Got it?

-Igen, igen- akaratlanul is elmosolyodtam. Egy másodperccel előbb még azt hittem, hogy soha többé nem fogok tudni mosolyogni...- Megértettem.

-Helyes!- küldött egy lapos pillantást az ajtó felé, aztán ahogy felállt, gyorsan nyomott egy puszit a homlokomra. A hideg végigfutott a hátamon. Elköszönt kedvesen, mint mindig, és sietett a dolgára. Sokáig csak ültem ott, és néztem utána. Ki kellett rántanom magam abból a földre szorító érzésből, ami elöntött a halálhír hallatán. Felálltam, és bár remegett a lábam, de odasétáltam a rácsos ablakokhoz. Kinyitottam az egyiket. A friss nyári levegő szinte mellbe vágott. Csak álltam, néztem, hogyan lengeti a szellő a fák dús lombjait, hogy repülnek a madarak ide-oda. Nem tudom, mikor kezdtem újra sírni, de a könnyeim kopogtak a párkányon, mint a záporeső.

Egy autó állt meg a parkolóban. Gyorsan megtöröltem az arcom és a szemem, igyekeztem rájönni, ki érkezett. Biztos csak valami látogató vagy ilyesmi valakihez. Ahogy közelebb ért a férfi, aki kiszállt, felismertem. Konrád volt. Mióta egy hete először ideérkezett, azóta nem láttuk. Na, ha valaki előtt, akkor előtte nem szabad elgyengülnöm semmiképp sem. Biztosan fel fog jönni hozzám is, kérdezni pár dolgot...