Épen őrültek között (Befejezett)

3. fejezet

Attól az ominózus esettől fogva egyedül tengettem a napjaim a fehérre mázolt, foltos falú szobámban. Már nem szívesen engedtek le a kertbe, nem szívesen hagytak egyedül, ha ettem, nehogy kárt tegyek magamban. Pedig jót tett volna, ha hagynak felejteni. Így minden arra emlékeztetett, hogy az első szobatársam hogyan festett freskót a járda köveire tulajdon testével.

Álmaimban néha még ma is látom a képet, abban az időben viszont majdnem minden éjjel megjelent, és utána alig bírtam újra elaludni. Kísértett a halott szemeivel, a kettétört kezével, a lyukas koponyájával. A negyedik olyan éjszaka után már remegve ébredtem. Kértem altatót Németh nővértől, mikor a vacsorát osztogatták... De hát persze a fejem akarta letépni miatta, és csak azt ismételgette, hogy orvosi előírás nélkül nem adhat, mert még a végén öngyilkos találok lenni...

Már egy hete, hogy a szobatársam levetette magát az ablakból, de én még mindig nem alszok nyugodtan. Edmund sem jár be azóta olyan gyakran, csak a rendes vizitekre ugrik be, és akkor sem marad soká. Figyeltem az arcát most is, ahogy állt ott fölöttem, ellenőrizve, hogy rendben van-e a vérnyomásom, a hőmérsékletem. Mintha valami eltörött volna kettőnk közt, amikor kényszerzubbonyba dugatott. Talán bűntudat gyötörte? Vagy csak rájött, hogy egyszerűen egy ugyanolyan elmebeteg vagyok, mint a többi?

-Mi bajod?- szegeztem neki a kérdést, mikor az őt kísérő nővérek már elhagyták a szobát, de ő még éppen nem. Megtorpant az ajtóban, szinte összerezzent. Lassan fordult hátra, hogy rám nézzen.

-Hogyan?...- kérdezte tompa hangon, bár láttam, hogy igyekezett közönyösen beszélni.

-Egy hete csak bejössz, megvizsgálsz, kikérdezel, elmész. Nincs semmi mosoly, sem vidám köszönés. Nem nézel be, mielőtt hazamész, nem ülsz be beszélgetni vagy játszani, mikor ügyelsz. Mi baj?

-Csak... Sok a dolgom- zárta le egy csapásra a témát, és kiment. Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de nekem úgy tűnt, hogy minél tovább sorolom a régi szokásait, annál inkább elsápad.

Aznap megint nem láttam többet. Viszont két nappal később visszajött még egyszer. Egy idegen nő társaságában. Nem mondott semmit nekem, az új beteggel volt elfoglalva. Elmagyarázta neki a szabályokat, aztán sarkon fordult, és elindult kifelé. Némán néztem fel rá a könyvemből, követtem a tekintetemmel, ahogy hosszú lépteivel átszelte a szobát. Hirtelen állt meg, mintha villám csapott volna elé; aztán rápillantott a kezemben lévő könyvre.

-Még mindig a Három testőr?- kérdezte gyengéd hangon, amire megdobbant a szívem.

-Csak ezt az egyet hoztam el otthonról, másom nincs- válaszoltam szerényen elmosolyodva. Láttam, hogy elgondolkozik, hogy felcsillan a szeme.

-Akkor holnap készülj úgy, hogy elnézünk egy könyvesboltba.- mondta rám villantva fehér fogait, ahogy elmosolyodott.

-Azt szabad?!- kiáltottam, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna.

-Persze, hogy szabad- nevetett, és széttárta a karját.- A kezelőorvosod úgy gondolja, hogy jót tenne neked, úgyhogy elvisz egy kicsit kiruccanni.

-Én... nem is tudom, mit mondjak...- elpirultam, mert rájöttem, hogy az egésznek van egy viszonylag nagy akadálya.- Nekem nincs pénzem...

-Ez nem számít, Lídia- vonta meg a vállát.- Egy-két könyv ára nem egy vagyon. De most sietnem kell, holnap délelőtt jövök érted.

Elköszönt az új betegtől, majd tőlem, és távozott. Az idegen és én egy darabig csak nézegettük egymást, aztán megszólaltam nagy félénken:

-Én Merényi Lídia vagyok. És ön?- nem mertem tegezni, mert legalább 40-nek tűnt, ha nem idősebbnek. Az emberek korának megbecsülésében sosem voltam valami jó.