Épen őrültek között (Befejezett)

5. fejezet

Levente még aznap jegyzőkönyvbe vitte az én tanúvallomásom, miután megfogalmazta jelentést. Az irodájában ültünk, ami meglehetősen félreeső részén volt a folyosónak, így hiába volt nyitva hagyva az ajtó, hogy a kellemesen meleg, késő tavaszi szellő, amely az ablakon suhant be, áthúzzon az egész szobán, attól még elég belsőségesen éreztem magam vele. Kicsit talán zavarban is voltam, feszengve ültem a széken az íróasztala előtt, miközben ő összevont szemöldökkel körmölt. Még mindig sajgott az orrom...

Körülnéztem kicsit, persze a helyemről nem mertem elmozdulni, csak a fejem forgattam. Rendkívül ízlésesen volt berendezve a kicsiny iroda, két vaskos szekrény volt telerakva könyvekkel, amennyire el tudtam olvasni a kopott gerinceken, mind szakmai tanulmány vagy szakmába vágó irat. Egy kissé vintage-stílusban készült lámpa a sarokban, egy barna bőrkanapé, amin egy vékony takaró, és egy párna hevert, mellette valami éjjeliszekrényszerű bükkfa bútordarab. Rajta egy óra, egy, körülbelül a közepénél felcsapott könyv s a könyvön... Egy emberi koponya. Megborzongtam, de nem fordítottam el a fejem. Próbáltam kitalálni a borító színe alapján, vagy nem is tudom, honnan, hogy milyen könyv lehet a koponya alatt, és hogy egyáltalán miért a koponya?...

-Lídia?!- hallottam hirtelen erőteljesen csattanni a hangját magam mögött, úgyhogy villámgyorsan visszafordultam. Szabályszerűen megijedtem a kiáltásától, kitágult szemmel és kalapáló szívvel meredtem rá. Egy darabig csak nézett, aztán enyhén elmosolyodott. Feszült volt. Nagyon feszült.- Harmadjára szóltam!...

-Bocsánat- mondtam halkan, és lesütöttem a szemem. A kezét néztem, ami az asztalon pihent. Olyan vékony, hosszú ujjai voltak... A kulturáltak erre azt mondták volna, zongorista-kéz. A közönségesebbek azt, hogy nőgyógyász...

-Kész vagyunk- mondta, s elvette a kezét előlem, ahogy felállt. Csak akkor mertem felpillantani. Felsegített, aztán a hátamra téve a kezét elindultunk kifelé. Ám bármennyire is próbáltam ellenállni, nem bírtam ki, hogy ne vessek még egy pillantást a koponyára a szoba túlsó oldalán. Észrevette. Hát persze, hogy észrevette!...

-Aha- mondta talán egy árnyalatnyival mélyebb hangon.- Szóval ezért kalandoztál el- csak csendes bólintás volt részemről a válasz. Egy pár pillanatig rideg arccal magasodott fölém, amit én egy örökkévalóságnak éreztem, és már-már elkezdtem tőle félni... Nem tudtam olvasni abból a fekete szempárból, ami eddig minden alkalommal nyitott könyv volt. Aztán hirtelen elnevette magát, s összeborzolta a hajam.

-Most... mi az?- kérdeztem bambán, amire még inkább elkezdett nevetni. Németh nővér, aki egy ágytállal szaladt a folyosón nekünk háttal, megfordult a nagy hangoskodására, azt is láttam, hogy megvillan a szeme.

-Azt hitted, hogy igazi, hm?- kérdezte a kezelőorvosom, mikor végre kapott levegőt is.- Elmeorvos vagyok, nem elmebeteg- tette hozzá még egyszer összerándulva a rátörő kacagástól.

-Jól van, akkor kötekedj- mondtam, és karba tettem a kezem, de a mosolyom nem tudtam letörölni az arcomról.

-Na, most haragudni próbálsz?- vonta fel az egyik szemöldökét, és valami huncut játékosság csillant meg a szemében.

-Hm... Talán- feleltem lebiggyesztett ajakkal.

-Ejnye! És, hogy tudnám elnyerni bocsánatát a kedvenc betegemnek?- kérdezte széttárva a karjait. Már éppen válaszra nyitottam a számat, amikor Németh a semmiből előtűnve odatoppant hozzám, s erősen megmarkolta a karomat. Alig bírtam megállni, hogy ne szisszenjek fel.

-Elnézést, doktor úr- mosolygott álszent módon nyájasan, olyan rosszindulatú tekintettel, amitől a hideg futkosott a hátamon...- Vacsoraidő van.