Épen őrültek között (Befejezett)

Epilógus

Hát így ért véget az ottani életem. Némethről kiderült, hogy papírhamisító börtönszökevény, az igazgató meg egy régi cinkostársa. Új igazgató kellett a kórház élére, valaki, akit ismertek, és aki a betegeket is ismerte, na meg persze hajlandó is lett volna elvállalni. Az idősebb doktorok csalódtak, amikor a kamara Leventének ajánlotta fel a lehetőséget, de azt elismerték, hogy nála nagyobb lelkesedéssel még senkit sem láttak dolgozni. Edmund talán el sem fogadta volna, ha nem nyaggatom, hogy de igen, ő megérdemli azt a kinevezést. A mai napig én vagyok minden bajának az okozója, amiért rávettem. Persze, ha valami sikerül, akkor a saját eszét dicséri, már csak azért is, hogy az én idegeimen táncoljon.

Hogy velem mi lett? Régész szakra felvételiztem nem sokkal azután, hogy kiengedtek. Odaköltöztem Leventéhez. Mindkettőnknek megvolt a maga dolga, kevesebb időt töltöttünk együtt, de a varázs valahogy nem múlt el. Volt köztünk valami... Valami olyan kapocs, ami nem mindenkinek adatik meg. Nem mindenki hurcolja a terhét, hogy milyen kigyógyulni és kigyógyítani valakit a rákból, hogy milyen több, mint egy éven át hazudni, és játszani azt, aki nem vagy, hogy milyen megtudni, hogy az, akit megismertél, megkedveltél, megszerettél, az nem egészen az, akinek gondoltad. Hogy mekkora teher, és mekkora élmény, hogy többször kéz a kézben üvöltöttél a halál torkába azzal az emberrel, akivel úgy érzed, hogy később leélnéd az életed, bármi lesz is.

Mi megtettük. Együtt váltunk egymás hőseivé. Én célt adtam neki, amikor nem volt, erőt, amikor igényelte. Ő nekem annál sokkal többet, de nem volt hajlandó elfogadni. Mindig azt mondta, hogy nélkülem már ő is hat lábbal a föld alól szagolná az ibolyát. Egy ideig vitatkoztam vele. Aztán elfogadtam. Kellettünk egymásnak, és kész. Ez így jött ki. Különleges megismerkedés, különleges embereknek. Mert minden szerelemnek megvan a maga története. És sosem akkor kezdődik, amikor akarod, vagy amikor azt hiszed.