Épen őrültek között (Befejezett)

6. fejezet

Az utolsó kemoterápia. Értitek? Az utolsó! El sem hittem, mikor belenéztem a naptárba. Egyszerűen leírhatatlan érzés volt, tudni, hogy egy hajszál választ el a gyógyulástól, és hamarosan vége a szenvedésemnek. Hittem, akartam, tudtam, hogy képes vagyok rá.

Még előző este bejött hozzám Levente. Azóta is egyedül voltam a szobámban, így megvallom, rettegtem, valahányszor csak Németh nővér hozta az ennivalóm, de a lépcsőfordulóban történt fenyegetése óta, na meg a füzet esete óta nem tett semmit. Úgy viselkedett, mint azelőtt bármikor. Szóval örültem, mikor a kezelőorvosom bejött hozzám, mert legalább nem voltam egyedül.

-Hey, little girl- mondta mosolyogva, ahogy szokta. Elmosolyodtam én is, felpillantottam a könyvemből, amit éppen olvastam.- Ó, zavarlak?- kérdezte a könyvre mutatva.

-Dehogy!- válaszoltam, talán hevesebben is, mint kellett volna. Erre ő biccentett, és odaült az ágyam szélére. Félrebillentett fejjel figyeltem az arcát. Egyszerre tűnt vidámnak, és gondterheltnek. A szemei nevettek, de a mosolya mégsem látszott egészen őszintének.- Valami baj van?

-Holnap lesz az utolsó kezelésed, igaz?- kérdezett vissza. Bólintottam.- Csodálatos. Viszlek, hozlak majd. Mennyire bírod a sebességet?

-Öm... Hát szerintem eléggé. Miért?- kérdeztem értetlenkedve.

-A lehető leggyorsabban kell visszaérnünk, ugyanis kettőtől kezdődik Németh nővér fegyelmi tárgyalása, és ha sem a vádló, sem az egyik legfontosabb tanú nem jelenik meg...- széttárta a karját.- Akkor abban a minutumban ejtik az ügyet.

-Ó, értem. Hát, reméljük, hogy nem fog nagyon megviselni már a dolog...- mondtam kissé kínosan mosolyogva, hiszen minden kezelés után kiöklendeztem az agyamat is.

-Valamit majd... kezdünk veled. De akárhogy is kértem az igazgatóságot, nem mentek bele a halasztásba. Állítólag szeretett igazgatónknak sürgős dolga van négytől, úgyhogy rövidre lesz fogva, ennyiben legalább jó. Hogy nem egy fél napig fognak gyötörni.

Bólintottam.

-Na de hagylak pihenni, holnap szükséged lesz az erődre- mondta, és felállt. A fejemre tette a kezét.- Sleep well, little girl- mondta a bájos mosolyával, én pedig szintén elmosolyodva viszonoztam a jó kívánságot. Figyeltem csendben, ahogy becsukódik mögötte az ajtó.

Igen, minden erőmre szükségem lesz, hogy Németh nővér szemébe mondhassam, hogy mekkora egy vadállat...

-*-

Persze, reggel a szokásos kényelmes autó... Már bekészítve a zacskók, hányinger csillapítók, csak tea nem volt, mikor beültem. Mivel semmi bajom sem volt még, Levente mellett ültem az anyósülésen. Ügyesen vezetett, teljesen nyugodtan, bármikor rá mertem volna bízni az életem. Most is zenét hallgattunk, mint annyiszor, amikor együtt utaztunk.

Veled bárhova elmennék,

Te futnál, én lélegeznék,

Amíg volna levegőm, lélegeznék.

A fűben együtt aludnánk,

Másnak minden hátrahagynánk,

Ennek a sok milliárdnak mindent odaadnánk.

Azt hiszem, a Rómeó Vérzik egyik nyugisabb dala volt. Nem ismertem, ő igen. Halkan dúdolta mellettem a dalt, én meg csak bámultam az utat, és fejben ott futottam a füves mezőn. Vele.

Nekünk nem kell most már semmi,

Nem kérünk soha már enni.

Nekünk attól dobog a szívünk,