Épen őrültek között (Befejezett)

1. fejezet

Nem akartam naplót írni. Tulajdonképpen nem is hittem, hogy tudnék írni. Próbáltam már rengetegszer, egészen 10 éves korom óta szeretnék naplót vezetni, de sosem volt elég kitartásom hosszú távon folytatni. Itt bent rájöttem, hogy mást viszont nem is nagyon tudok csinálni. Így legalább levezetem a bennem tomboló rettegést.

A szobatársam először egész normálisnak tűnt, leszámítva, hogy magában beszélt egész álló nap a sarokban ücsörögve. Valami olyasmit motyogott, hogy ő nem akar barátokat, a másik pillanatban meg már zokogott, hogy nincs senkije. Eleinte csak meredten figyeltem, nem mertem máshova nézni, hisz ki tudja, mikor üt be nála valami agresszívabb hangulatváltozás, és még a végén nekem ront...

Este, vacsora előtt benézett hozzám Levente. Az ágyamon ültem, az egyik kedvenc könyvem, A három testőrt olvastam. Mindig megnyugtat, mindig kikapcsol, eltereli a figyelmem. Segített megfeledkezni a motyogó őrültről is ott a sötét sarokban. Azt sem vettem észre, hogy a doki bejött, amíg le nem ült az ágyam mellett álló székre, és meg nem szólalt:

-Hogy érzi magát?- összerezzentem tiszta, férfias tenor hangja hallatán, sőt, kicsit talán rémült arccal néztem fel rá a könyvből. Barátságos mosoly terült el az arcán.- Bocsásson meg, nem akartam megijeszteni.

-Semmi baj- feleltem gyenge hangon. Zavarban voltam, hogy ennyire elkalandoztam. Mi lett volna, ha most támad meg az az őrült?! De lenyeltem a feltörő rettegésem, és belepillantottam a fekete szempárba.- És tegezzen nyugodtan. Úgyis sokáig fogjuk élvezni egymás társaságát...

-Ez igaz- válaszolta széles mosollyal. Hihetetlen, hogy sosem tudja letörölni azt a vigyort a képéről...- Szóval, hogy érzi magát?

-Ahhoz képest jól. Kár, hogy nincs itt több tünde- tettem hozzá.

-So she really is insane...- dörmögte az orra alatt. Bizonyára nem számított arra, hogy értené itt bárki, arra meg talán legkevésbé, hogy én is értem: „Tehát tényleg bolond...". Nem baj. Nem is kell neki tudnia, hogy tudok angolul. Ahogy azt sem kell tudnia senkinek, hogy semmi baj az elmémmel.

-Holnap kimehetek a kertbe?- érdeklődtem már kicsit bátrabban.- Nagyon szeretek ám ott lenni. Tudja, minden tünde szeret természetközelben lenni.

-Hideg lesz holnap. És az eső is esni fog. Igazi ünnepi hangulat... Mint amilyen akkor volt- tette hozzá elmélázva.

-Akkor?- visszhangoztam felvont szemöldökökkel.

-Igen- rám nézett.- Március 15-e van. A nagy forradalom és szabadságharc ünnepe. Állítólag akkor is ilyen idő volt- az ablak felé intett, amin csendesen kopogott az eső.

-Szeretem az eső hangját- suttogtam. Csak egy mosollyal felelt rá, viszont továbbállni nem akart. Pár másodperc után kezdett zavarni a csend, a növekvő feszültséget szinte éreztem vibrálni a levegőben, így gyorsan kerestem egy új témába illő kérdést:- Magát érdekli a történelem?

-Nagyon- feleli újabb mosoly kíséretében.- De kérlek, ha már én tegezlek, tegezz te is engem. Nem állunk azért annyira távol egymástól korban. Én huszonkilenc, te húsz...

-Végül is... mi az a potom kilenc év?- próbáltam vicces hangsúlyt megütni, még el is mosolyodtam kicsit, és úgy tűnt, hogy vette az adást, legalábbis felcsillanó szemei és kuncogása ezt engedték remélni.

-Nos, nekem lassan ideje mennem- mondta, miközben felállt.- Próbálj meg többet aludni, mint az előző éjjeleken. Szép álmokat, holnap találkozunk- még mosolyogva visszaintett az ajtóból, és hallottam a folyosón távolodó lépteit.

Hát, igen... Az első két éjjel nem mertem aludni. Paranoiásan ültem a takarómba markolva, véreres szemekkel kémlelve a sötétséget, remélve, hogy ha bármi veszélyes mozgást észlelek, tudok ellene tenni valamit. Persze mindig elnyomott az álom, de akkor is csak olyan 3-4 órákra. Levente természetesen észrevette, és szóvá tette... Milyen orvos lenne, ha nem így cselekedett volna?

Kiosztották a vacsorát, amiből pár falatot leerőszakoltam a torkomon. Annyira végül is nem volt rossz, de képtelen vagyok sokat enni. Ráadásul közben megérkezett Németh nővér a rá annyira jellemző smasszerasszony attitűddel... A sarokban kuporgó asszonyt talpra rángatta, utasította, hogy vegye be a gyógyszert, majd amikor az menekülni próbált erősen lefogta, amíg a társa lenyomta a torkán a nyugtatóját, ami éjszakára jár neki. Nem tudom, miféle szer lehet, de tény, ami tény: a nővérek távozása után 10 perccel a nőci már csak feküdt az ágyában, fénytelen szemmel bámulva a fehérre mázolt plafont. Eleinte azt hittem, meghalt, annyira mozdulatlan volt. De nem, láttam mozogni a mellkasát.

Én viszont még mindig nem merek elaludni. Már két órája megtörtént a fent leírt nyugtatós incidens. A szobatársam már alszik. Én pedig félek. Mi van, ha felébred? Ha elmúlik a nyugtató hatása? Nem beszámítható, bármikor lehet valami rohama, aminek kapcsán akármit tehet... Többek között velem is... Akár meg is fojtogathat! Hiszen úgysem tudnék ellene védekezni...

Na jó, megpróbálok aludni. Felidézem az otthoni kényelmet, megnyugtatom magam. Lehunyom a szemem, és alszok. Talán álmomban nem fogok félni.