Én Is Téged, McClain /klance ff./

Bajban vagyunk!

.......Aki nem lesz más, mint Lance McClain!

A nevét hallva a fiú ijedten nézett barátaira.

- Basszus! Mit mondjak nekik? Ötletem sincs! - siránkozott suttogva.

- Csak menj, majd rögtönzöl valamit! - utasította Pidge.

Lance lassan elindult felfelé. Coranék várakozó tekintettel nézték. Mikor felért, a mikrofon elé állt, és beleköhintett.

- Sziasztok, én vagyok a Voltron öhm.........képviselője? - kérdezte zavartan. - Szóval erre nem készültem, de.....egy barátom azt mondta hogy rögtönözzek valamit, és ezt is fogom tenni. Egy jó csapatról van szó, ugyanis lehet hogy középen vagyunk, de összetartunk. Ez egy közösség, amit nem szeretnék elengedni. Én egy év múlva ballagok innen, de szeretném ha a Voltron továbbra is egy család lenne. Szóval annyi, hogy még egy olyan idegesítő idiótát is bevesznek mint én, és még barátaim is vannak! - mosolygott. - Hogyha hasonló természeted van mint nekem, akkor is beveszünk, hisz itt vagyok én is. Nem volt valami jó toborzó beszéd, de hát ennyi tellett ki tőlem... - vakarta meg a fiú a tarkóját zavartan, majd lelépett a színpadról.

- Nem is volt ez olyan nagyon rossz! Hozzánk képest pont jó volt. - nevetett Pidge.

Egy nagydarab férfi fellépett a színpadra, majd elengedte őket a termükbe.
A 11 c. izgatottan nyitott be a termükbe. Semmi sem változott. A padok egy centimétert sem tolódtak el. Az óra a falon még mindig ferde, és a tábla sincs letörölve. Nem szedték le a faliújságról az okleveleket, nem lett letörölve az összes rágó a padok aljáról. Egyszóval minden ugyanolyan volt. Még az elhervadt rózsa sem lett kiszedve az egyik vázából. A kis társaságunk boldogan foglalt helyet öt összetolt padnál. Ledobták maguk mellé a táskájukat és vártak. Hogy kit? Az osztályfőnöküket, Antokot. De sehogy sem ért ide a maszkos tanár. A diákoknak már az is megfordult a fejükben, hogy itt sincs. De ebben a pillanatban betoppant, kicsit csapzottan.

- Sziasztok gyerekek! Hogy telt a szünet? Minden oké volt? Az jó! - kérdezgette Allurát, aki bólintott.

- Szóval az van, hogy nincs sok időm elmondani, mert mindjárt ebédidő, de nagyon örülök hogy ezt az évet is veletek tölthetem! - mondta boldogan Antok.

- Mi is! - válaszolt az osztály egyszerre.
Ekkor betoppant Coran.

- Ebédidőőő~ - vigyorgott.

Az osztály boldogan és korgó hassal indult meg az ebédlő felé. Valamiféle pörkölt volt, rizzsel. Nem főztek valami jól a szakácsok - jó, nem kertelek, borzasztó volt a menzakaja - ezért nem lehetett megállapítani hogy mi is az. A kis társaságunk vonakodva vett el belőle egy-egy tányérral. Ekkor megtörtént a baj.

- Fúj, mi ez a borzadály? - szólta el magát Lance. Ennyi kellett a nagydarab fogatlan konyhásnéninek.

- Mit mondtál te kis taknyos? - kérdezte.

Pufók feje csakúgy vöröslött az idegességtől. A merőkanállal felkapott egy adagot a pörköltből, és nekihajította a McClain fiúnak. A szaft szétplaccsant egyenesen Lance ingjére. A fiút elöntötte a méreg, és lesöpörte magáról a húst, majd belemarkolt a tányérján lévő rizsbe, és nekivágta a konyhásnéni pufók arcának. Ennyi kellett egy kajacsata kirobbantásához. Az ebédlőben elszabadult a pokol, a rizsszemek csak úgy repkedtek a levegőben, akár a repülők, majd nekicsapódtak vagy a falnak, vagy egy embernek. A húsokról meg nem is beszélve! Pörköltszaft csíkot húzva röpültek a fejek felett. Persze a kis csapatunk is kivette a részét a csatából! Hajigálták a rizst, dobálták a pörkölthúst. Ám egyszer csak az egész terem elcsendesedett. Belépett az igazgató.

- Mi ez a lárma? Szégyenljétek magatokat! Ki kezdte? - kérdezte Coran mérgesen. Az egész társaság Lance McClain-re mutatott. - Lance? Nem hittem volna hogy ilyen rossz leszel! Valószínűleg a kis társaság is benne volt. Pidge Gunderson, Takashi Shirogane, Keith Kogane, és Hunk Garrett. Igaz? Tudhattam volna. Miután megkaptátok a könyveiteket, gyertek az igazgatóiba.

Az öt barát lesokkolva állták végig az egészet. Egy jó darabig megszólalni sem bírtak. Csak a konyhás nevetett jóízűen. Szó nélkül kivitték az összefogdosott ennivalójukat, és elkullogtak.

- Miért nem tiltakoztatok? - kérdezte a kis bajkeverőnk.

- Mert nem hagyhatjuk, hogy egyedül szenvedj! - válaszolt Pidge.

Lance hálásan pillantott barátaira, majd a sulibüfé irányába intett.

- Eszünk valamit? - szólt.

- Éhen halok! - siránkozott Hunk a hasát simogatva.

- Te mikor nem? - kérdezték kórusban barátai.

Természetesen nem vártak rá választ. Hunk műduzzogva és keresztbe tett kezekkel kullogott utánuk. Az egész folyosó kihalt volt, csak ők lépkedtek halkan rajta.

- Lám, lám, kiket látnak szemeim! - hallatszott a büféből egy gúnyos hang. - Az őrült ötös! Lance, Pidge, Keith, Hunk, és Shiro!

A következő pillanatban egy fehér hajkorona libbent ki a pult mögül. Ez Lotor. A bunkó büfés - aki különösen utálja Keithéket - ebben az évben is boldogítja az iskolát.

- Neked is szia, Lotor. - válaszolt neki Keith unottan.

- Szeretnénk öt szendvicset! - csapta le a pénzt a pultra Pidge. A büfés unottan vette le az öt fóliába csomagolt szendvicset a polcról, és egyenként a kezükbe hajította. Hunk letépte a fóliát, és falni kezdte a kapott ennivalót. A többiek lassan kibontották és kis falatokban enni kezdték a sonkás-paprikás zsömléket. Leültek egy padra, és várták a többieket, akik sehogy sem akartak jönni.

Egy fél óra múlva is csak egy diák jött el erre. Elhatározták, hogy visszamennek az ebédlőbe.

.....

Senki. Sehol senki. Az egész étkezde üres volt, még az öreg konyhás sem volt ott. Káromkodva indultak el a termük felé. Végigrohantak a folyosón, fel a 11 c. termébe.

- Rosalie, oszd ki a biosz könyve.... - éppen most rontottak be az ajtón. Az őrült ötös. Sűrű bocsánatkérések közepette leültek a helyükre. Már volt ott egy kupac könyv.

Ekkor Coran idegesen rontott be az ajtón.

- Őrült ötös! Ugye? - trappolt végig a termen. - Ti most velem jöttök!