Fallen Kingdom [bnha×fantasy!au]

10. Fejezet

Shoto szemszöge

– Engedj el! – mordultam rá Momóra a hirtelen rám törő pániknak és adrenalinlöketnek köszönhetően. Gyomrom ökölnyi nagyságúra zsugorodott össze, becsiccsentett állapotomból pillanatok alatt kijózanodtam, mintha egy kortyot sem ittam volna aznap este.

– Megtagadom a parancsot! – Kétségbeesetten pásztázta az arcomat, látszott rajta, hogy szörnyen aggódik miattam. – El kell bújnod, most azonnal!

Ekkor futott át az agyamon, hogy Momo még mindig úgy gondolt rám, mint egy gyámoltalan és tehetetlen hercegre, aki egyedül még az ágyát sem képes bevetni rendesen. Igaz, nem telt el sok idő, hogy utoljára beszéltünk a várban, mégis szerintem rengeteget változtam azóta. Rájöttem, nem támaszkodhatok mindig mások segítségére, így ebből kifolyólag az övére sem, attól függetlenül, hogy a testőröm. Egy király sosem bújik más háta mögé.

Szabad kezemmel hirtelen elkaptam az engem fogó karját, s gyengéden rászorítva egy kevés hőt generáltam a tenyerembe, hogy pánikba esett állapotából kizökkentsem. Egy másodperc töredéke alatt eleresztette a csuklómat, s meglepettségtől csillogó szemekkel, elképedve nézett rám csokoládé barna szemeivel.

– Nem tűröm az ellenszegülést, jól jegyezd meg. – Ez minden, csak nem az én stílusom volt, kicsit még rosszul is éreztem magam, hogy így beszéltem vele, de másképp képtelen lettem volna hatni rá. – Most pedig menj és bújj el! Ők az enyémek.

– Sho...

– Ne kelljen még egyszer mondanom! – Hangomat felemelve igyekeztem összeszedni minden haragomat, ami legbelül bennem tombolt, hogy még hitelesebb és kőszívűbb legyek. Most olyan vagyok, mint az apám...

Tekintetében egy hatalmas érzelmi katyvaszt véltem felfedezni, amiben leginkább a harag és a bánat volt a két legdominánsabb emóció. Nem hibáztathattam őt, amiért berágott rám, a stílusom tényleg undorító volt, ha az ő helyében lettem volna, biztos, hogy adok magamnak egy óriási pofont.

A feszült helyzetet enyhítve rá mosolyogtam és végigsimítottam az arcán. Belekalkuláltam, hogy el fog húzódni, de szerencsére nem tette és hagyta magát.

– Nem engedem, hogy bármi bajod essen. – Hangom immár nem volt olyan zord, mint az előbb, és ez látszólag Momo szívét is megenyhítette. Megfeszült arcizmai ellazultak, ezzel egyidőben szemei azonnal könnybe lábadtak. Szóval eddig bírta tartani magát.

Egy utolsó pillantást vetett még rám, majd se szó, se beszéd a pult mögötti szoba felé vette az irányt, ahol a fogadós már várta őt. Még pont elcsíptem, ahogy elhúz egy szőnyeget a férfi és az alatta lévő csapóajtót egy furcsa tárgy segítségével felnyitja.

Megkönnyebbülten fordítottam el a fejemet, hiszen Momo biztonságban el tudott rejtőzni. A kocsmában ülő emberekre siklott hirtelen a tekintetem, akik ugyanúgy vedeltek, beszélgettek, kártyáztak és támasztották az asztalt, mintha mi sem történt volna az előbb. Hm, különös, de most nincs időm ezzel foglalkozni.

Kettesével szedve a lépcsőfokokat felsiettem az emeletre és bármiféle kopogás vagy figyelmeztetés nélkül berontottam abba a szobába, amibe nemrégiben Midoriyát vezette a szőkehajú szajha. Amint kivágtam az ajtót, orromat egyből megcsapta a vér tömény vasszaga, ezzel egyidőben pedig még a gyomrom is felfordult miatta. Nagy nehézségek árán tudtam csak magamban tartani a vacsorát.

– Mi történt itt? – suttogtam a hullára meredve, miközben lépésről lépésre egyre beljebb settenkedtem. A szőke a szó szoros értelmében ketté volt hasítva; a törzsétől felfelé az ágy végében, a lábai pedig tőle két méterre odébb hevertek. Belei a saját vérében kanyarogtak jobbra-balra, s ez a látvány olyan érzést keltett bennem, mintha kukacokat látnék, amik árvíz idején a föld felszínére tornázzák magukat. Képtelen voltam elhinni, hogy ilyen brutális módon meg lehet ölni valakit, de úgy tűnt, egyedül az én fantáziám nem volt ennyire élénk.