Fallen Kingdom [bnha×fantasy!au]

13. Fejezet

Az előző este folyamán rakott tábortűz égig érő lángjaiból hajnalra szinte már nem maradt semmi, erőtlenül pislákolva parázslott az azt körülvevő kövek között. Midoriya ezt a gyenge izzást bámulva rájött, őt ez álmosítja el teljesen, nem pedig az éjszaka sötétje.

Tekintetét a következő pillanatban a vele szemben alvó Shotóra vezette, kinek arckifejezése mérhetetlen békét és nyugalmat sugárzott. Izuku azonnal meg is jegyezte magában, hogy találkozásuk óta még sosem látta ilyen kisimultnak és gondtalannak a herceget. Megmosolyogtatta a gondolat, majd egy nagyot sóhajtva lehunyta pár másodperc erejéig a szemeit.

Villámcsapásként hasított elméjébe a fájdalom, végtagjai lezsibbadtak, szemhéjait képtelen volt felnyitni, olyan érzés kerítette hatalmába, mintha minden erő kiszállt volna a testéből.

„Csak én vagyok az" – hallotta meg a fejében az ismerős hangot, mire megforgatta volna a szemeit, ha nem lett volna lekorlátozva.

„Jobb módot nem találtál, hogy felvedd velem a kapcsolatot?" – mérgelődött Izuku, s a sötétség, amibe eddig bámult szépen lassan kezdett kivilágosodni. Lelki szemei előtt Ochako alakja rajzolódott ki, majd az idő elteltével élesen látta már az arcán pihenő sunyi mosolyt is.

Tipikus boszorka.

„Sajnálom, Kedves Izukum, de most nem vagyok abban a helyzetben, hogy lépten-nyomon portálokat nyitogassak. – A lány arca elkomorult, szigorú tekintettel nézett Midoriyára, s melle alatt összefont kezekkel folytatta tovább a mondanivalóját. – Rövidre fogom, amit szerettem volna, úgyhogy nagyon jól figyelj és ne kérdezz bele. Minap a Valori-hegységben jártam és megtudtam, hogy Bakugounak szüksége van valakire, aki megtör egy erős átkot, és tudod jól, hogy rajtad kívül senki más nem ért ehhez ilyen magas szinten. Alkut kötöttem vele; keresek valakit, aki segít neki, cserébe segédkezik az őrült király ellen. Nyilvánvaló, ez a valaki te leszel, s a hercegnek egy olyan hatalom fog behódolni, minek a segítségével könnyű szerrel megdönthetjük a rendszert.

„Hűha." – Volt minden, amit Midoriya ki tudott préselni magából.

„Szelesrét végében, a hegy lábánál fogtok találkozni egy másik boszorkánnyal két nap múlva pirkadatkor. Ne késsetek és ügyeljetek arra, hogy ne kövessen titeket senki!"

„Azt hittem rövidre fogod" – jegyezte meg Izuku már csak azért is, hogy egy picit Ochako idegszálain táncoljon. Imádta hergelni és piszkálni a lányt, rendszeresen sportot űzött az ugratásából.

„Vicces vagy, Izuku, de ha még egy ilyen megjegyzést teszel, gondoskodom róla, hogy egy hetes kómába esve életed legborzalmasabb rémálmai gyötörjenek téged."

Midoriya mosolygott magában, s semmi másra nem tudott gondolni abban a pillanatban, minthogy mennyire szereti az ő kegyetlen boszorkányát.

„Két nap múlva, Szelesrét vége, pirkadat, mágus, kíséret nélkül. Értettem!"

„Nagyszerű! A völgyben találkozunk." – Ochako gyorsra fogta a köszönést, egy laza intés kíséretében Midoriya gondolatában köddé vált. A világos kép kezdett egyre jobban sötétedni, míg nem olyan lett, mint a lány feltűnése előtt; koromfekete, egy apró fénynyaláb kíséretében középen.

Reggel elsőként, mielőtt még a nap sugarai beszűrődtek volna a fák levelei között, Shoto nyitotta ki a szemeit. Nem nyűglődött, nem forgolódott, egyből felült és kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait egy hatalmas ásítás kíséretében. Bekönnyezett szemeit megdörzsölte, majd először Midoriyára, utána Momóra vezette a tekintetét, s egy megkönnyebbült sóhaj csúszott ki ajkai közül alvó társai láttán.