》Egy szenvedély, egy álom, majd egy hirtelen jött szakadék... A legkegyetlenebb bukás, amiből nehéz feltápászkodni. Vért izzasztó küzdelem, majd örömkönnyeket szül, ha célba érsz.《
☆☆☆
Todoroki Sango versenyszerűen korcsolyázik évek óta. Az egyetlen...
Nem tudtam pontosan, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy mi történt azóta... Egy fehér szobában ébredtem.
- H-Hol vagyok...? - tápászkodtam fel ágyamban. Körbenéztem, a szobában csak Kacchan és Kirishima volt.
- Hol a bátyám? Mi történt?? - kérdezősködtem tovább.
- Ne aggódj a bátyád mindjárt jön csak... Elugrott neked pár dologért! - mondta Kirishima halvány mosollyal.
- Jó... De... Mi történt? Mit keresek itt? Nem... Nem versenyen kéne lennem? - ültem fel mégjobban az ágyban.
- Hé-hé! Ne ilyen hevesen! Jobban lesérülsz! - parancsolt rám ingerülten Bakugou.
- Tessék? L-Lesérül...ni...? - ekkor ugrott be a kép a rossz ugrásról, és annak fájdalmas következményeiről.
- Sango... - mordult fel újra Bakugou.
- Mi van a lábammal?! EGYÁTALÁN KORCSOLYÁZHATOK MÉG?! UGYE... ugye... semmi komoly? - estem kétségbe.
- Oy... Úgy terveztük, hogy Todoroki adja át az üzenetet. De ezek után jobb ha nem stresszelünk tovább. - sóhajtott Kirishima, majd Katsukinak bólintott.
- ... - vett nagy levegőt a szőke srác - Sango... Kérlek. Ne akadj ki... Ne okold miatta magad... De sajnálom. Egy ideig nem korcsolyázhatsz... Lábszár izom szakadásod van.
- M-Mi...? - sokkoltak a szavak. Nem korcsolyázhatok... Izomszakadásom van...? Tessék?! Na nem... Nem. Nem. Nem. És nem!
A könnyek végleg foglyul ejtettek, kifacsarták a lelkemet, a két rettentő fájdalmas szó hallatán. Ez lehetetlen... Egész idő alatt ettől féltem a legjobban. Erre... Hirtelen a semmiből zuhan a nyakamba az óriási teher.
- Sajnálom Sango-chan. A legtöbb amit tehetünk, hogy melletted állunk és szorosan fogjuk a kezed, hogy kisebb-nagyobb idő múlva, de újra a jégre állhass. - próbált higgadt és határozott maradni a vöröshajú.
- De... MÉGIS MENNYI AZ A KIS IDŐ?! MENNYI IDŐ FELÉPÜLNÖM?! MI LESZ... mi lesz, ha... soha többé nem állhatok... jégre...?! - halkultam el mondtat végére és nyugodtságért kutatva szorosan megöleltem Kirishimát. Viszonozta, majd nyugtatni kezdett.
- Oy. Furahajú lassan menned kéne. Majd én kísérem a kórházba. - mordult fel Bakugou.
- Oh, igaz is. Sango... Mindjárt jönnek érted mentővel és bevisznek a kórházba. - helyeselt Kiri.
- Tessék? Most nem ott vagyok? - értetlenkedtem.
- Nem. Még csak a csarnok gyengélkedőjén vagy. - ült összefont karokkal Katsuki.
- Akkor... Tényleg nem álmodom... - sóhajtottam gondterhelten.
- Csak ne add fel. Mindig itt leszünk melletted. - lépett be Shouto az ajtón.
- Nii-san... - néztem rá meglepetten.
- Beszereztem mindent amit az orvosi recept írt. A kórházba valószínűleg csak kivizsgálnak, csinálnak röntgent és mehetünk haza. - gondolkozott el.
- De ne aggódj Sangii, megyünk veled! - ugrott oda hozzám Mina.
- K-Köszönöm. - futottak könnyek újra szemembe, mire Todo átölelt.
- Csak tarts ki. - bíztatott Kirishima, majd elindult a dolgára.
Megérkezett a mentő. Életemben nem utaztam még benne, és nem is igazán volt a bakancslistámon... Shouto, Katsuki és Mina kísértek el az intézménybe. Hamar beértünk és vittek is a kivizsgáló osztályra.
Semmi különös nem történt... Megerősítették, miszerint lábszár izomszakadásom van. "Micsoda boldog hír"...
- Kapsz egy rögzítő sínt és mankókat, valamint heti kétszer be vagy rendelve gyógytornára! - adta oda a leleteket a doki.
- Rendben... Köszönjük szépen, további szép napot. - beszélt helyettem Mina, hisz látta és érezte lehangoltságomat.
- Vajon mennyi idő lesz... - voltam keseredett továbbra is.
- Biztos lehetsz benne, hogy nem egy nap alatt gyógyul meg. Tarts ki, menj végig a megpróbáltatáson. - parancsolt rám Bakugou - Ne cseszd el. Nincs más megoldás arra, hogy újra jégre állj.
- Hai... - adtam meg magam.
- Vedd fel a sínt, és indulunk haza. - mondta Shouto.
Szótfogadtam, majd kezembe nyomta a mankókat, egyik oldalamon Katsuki másikon Todoroki sétált, ha netán meginganék legyen "kéznél segítség".
Hazafele tömegközlekedéssel mentünk. Eléggé rászkódott a busz. Meg is billentem, de szerencsére szőke hajú testőröm megfogott.
- K-Köszönöm... - szökött pír arcomra.
- Tch... Figyelj oda és inkább ülj le. - utasított, majd letessékelt az egyik ülőhelyre és mellém ült, kifogása pedig az volt, nehogy "véletlenül innen is kiessek"...
- Sziasztok srácok, én idáig jöttem! További jó hétvégét, és jobbulást Sangii. - ölelt át, mit miután viszonoztam lepattogott a buszról egy integetés kíséretében, amit a bátyámnak és Katsukinak szánt.
Lassan, avagy 10 percen belül mi is hazaértünk, Bakugouval is elváltak útjaink, úgyhogy mondhatni ezt a nap végének.
- Sango, kérsz sobat vagy rament? - kiabált fel Todo.
- Öhm... Rament! - hangsúlyoztam a végét, hogy hallja "rendelésem".
- Rendben, óvatosan gyere le. - mondta.
Úgy is tettem. Lassan, óvatosan a mankókra támaszkodva lementem a lépcsőn.
- Ezt még meg kell, hogy szokjam... - mosolyogtam kínosan ikertestvéremre.
- Semmi gond, jobb is ha nem vagy benne jártas. - ejtett egy halvány mosolyt felém.
- Hmm...? - értetlenkedtem.
- Úgy értem, jobb ha nem tudod hogyan kell használni... Valamint remélem ez az utolsó szerencsénk ilyen "dolgokkal". - magyarázta, majd feltálalta a vacsorát.
- Áh... Így már értem. - bólogattam, majd kicsit legörbült a szám.
- Naa. Fel a fejjel, ezt max. akkor engedem meg, ha nagyon elcsesztem volna a kaját. Értve? - mondta full póker arccal.
- Hai! - bólintottam halvány mosollyal, letöröltem feltörekvő könnyeim, majd jó ízűen láttam az ételhez.
Napot! Elhoztam nektek a 4.részt, remélem tetszik és nem lett annyira utcaszéli hulladék. Oks. Kösz. Na... XD. Viccet félretéve remélem értékelhető lett, ha igen, jelezd egy vote-al és/vagy egy commenttel. See y'all later. (I guess holnap hozom az 5.-et.) Sayonara. Thx hogy elolvastad! ♡♡♡
