Rettegek....
Rettegek attól, hogy egy nap elveszítem.
Hogy nem lesz mellettem, és hogy ha nem lesz, akkor mi lesz belőlem.
Képtelen lennék az ő elvesztése után talpra állni.
Az egész kora délutánt együtt töltöttök. Annyira jól éreztem magam vele.
Néha már kissé az agyamra ment a sok dumája. De alig bírtam nevetés nélkül azt a sok hülyeséget amit mondott.
Annyira szeretem hallgatni.
Természetesen megint nézni kezdte a buszokat. Nem hiszem el hogy nem bírja megjegyezni:D
Miközben nagy figyelemmel nézte a telefont, neki döntöttem a homlokom az övének, és néztem a gyönyörű szemeit.
Már nem bírtam magamban tartani.
Előtörtek belőlem az érzelmeim.
Elkezdtem zokogni.
Annyira elszégyelltem magam...
Soha nem akartam hogy sírni lásson,
vagy hogy azt higyje gyenge vagyok.
És hogy milyen érzelmek törnek ki belőlem ha ott van mellettem.
De bele szerettem. És sajnos ez ezzel jár.
El kellett fogadnom a tényt, hogy szerelmes vagyok, és hogy igen is sokat számít ő nekem.
Miközben potyogtak a könnyeim, ráhajtottam a fejemet a vállára, hátha nem látja hogy zokogok. De észre vette. És persze megijedt, elkezdett faggatni..
JÁNOS:-Mi a baj?
-Mi a baj????
Annyira jól esett ahogy puszilgatott és magához húzott,nagyon megnyugtatott.
Bementünk egy picit a váróba melegedni,ugyan is persze nem volt rajta kabát ezért fázott.
Ahogy beértünk, széthúzta a pulcsiját, amitől majdnem elájultam.
Oda bújtam a meleg mellkasához és lassan elkezdtünk csókolózni. Annyira akartam minden porcikáját hogy majd megőrültem.
Persze az idő ismét közénk állt, és rohanni kellett a buszhoz.
Az emberek csak néztek hogy miert sírok amikor ott van mellettem. De annyira rossz volt a búcsúzkodás mint még soha.
Felszállt a buszra...
Én elmentem. Vissza se néztem és ahogy tudtam hogy nem lát, leültem egy padra és elkezdtem sírni....
