Végre mindenki előtt vállalhattam, hogy ő az enyém. És hogy igen is együtt vagyunk.
Borzasztóan jó volt úgy lefeküdni aludni, hogy tudom hogy ő van nekem. És ha kell én felhívhatom éjjel 3-kor.
•
ÉN:-Szia. Rosszul vagyok gyere el kérlek.
JÁNOS:-Szia!Rendben. Inulok!
Persze soha nem várnám el ezt tőle.
Egyfolytában az illatát éreztem akárhol voltam. Aludtam,zuhanyoztam, vagy épp dolgozatot írtam. Mindig éreztem.
Mi kicsit mások voltunk. Nem magyarázkodtunk egymásnak sosem.
Hogy ki hol volt. Ki kivel volt, es hogy éppen miért volt ott. Ha a másik beszélni akart róla, hát mondta.
Nem volt ok a féltekenységre. Bíztunk egymásban.
Egyikünk sem volt se gazdag, egyikünk sem rendelkezett hírnévvel.
Mi csak átlagosan éltük az életünket.
Suli, gyakorlat, hobbi, család, egymás, és persze saját magunk.
Amikor tudtunk, egymásra szántuk az időt. És kettesben töltöttük.
Nem az volt a legfőbb hogy elmenjünk moziba vagy éppen egymáshoz filmezni.
Mi iskola után elmendtünk sétálni, beszélgetni, a vonatállomásra.
Több minden volt ez mint szerelem. Ez már szeretet volt. A szeretet az más mint a szerelem. Szeretni azt tudom ami már az enyém, a reszemmé vált vagy akár az életem részévé. És amit szeretsz, anélkül nem tudsz élni.
