Új élet (SZÜNETEL)

4

Sóhajtottam egy nagyot, majd bólintottam.

Lementünk a konyhába, és leültem, várva az ebédre. Végül Sara megjelent egy tányér lazagneval. Lerakta mosolyogva elém az egyik tányért, majd leült és magaelé helyezte a másik törékeny tárgyat. Beleettem az ételbe és felcsillantak a szemeim, miközben egyik kezemet a szám elé helyeztem. Sara felnézett rám, és elmosolyodott.
- Ízlik?
- Az nem kérdés! Nagyon finom! - mondtam, miközben gyorsabban kezdtem el enni.
- Azért ne olyan gyorsan! A végén még megfu- viszont mikor befelyezte volna mondatát, félrenyeltem. Nekem nyújtott egy vízzel töltött poharat, amit azonnal megittam.
- Erről beszéltem! - sóhajtott aggodalmasan.
Lenyeltem a maradék falatot, aztán sajnálkozó tekintettel ránéztem.
- Bocsánat........
- Semmi baj! - mosolygott. - Csak egyél lassabban. Rég nem ettél már!
Bólintottam egyet majd folytattuk az evést.

- Tehát..... - kezdtem bele életem mesélésébe, miután befelyeztük az evést. - Kérlek szépen fogadj meg valamit! - néztem Sarára könyörgő tekintettel. Ő csak bólintott. - Miután elmondtam, hogy honnan jöttem, kérlek ne vigyél vissza! - ő csak értetlenül nézett, majd megszólalt.
- Rendben... - hangja zavart és értetlen volt. - Nem értem pontosan miről van szó, de megfogadom. - mondta a végét mosolyogva. Bólintottam, majd újra belekeztem, elcsukló hangon.
- Születésem óta nem ismerem szüleimet. Vagy is....... - akadtam meg egy pillanatra. - Árvaházból való vagyok. - néztem Sarára félve. Ő csak meglepetten és sokkolódva figyelt rám. - Itt a legközelebbi árvaházból. Ott viszont nem olyan kedvesek velünk, mint ahogy mutatják magukat. Vernek minket, enni és inni is csak éppen eleget kapunk. De mégis volt ott egy Klara nevű hölgy, aki kedves volt mindenkivel. Persze ezt mind titokban, mert, ha valaki meglátja, hogy milyen kedves velünk, akkor kirugják, amit mi nem szeretnénk. Ő nevelt minket normálisan. Tanított minket mindenből. Én nagyon szerettem a családomat ott, mégis......... Nem bírtam ott élni. Ahogy nézem mikor elverik az egyik picurt, szívem szakad meg, még sem tehetek ellene semmit, hisz........ Akkor én a dupláját kapnám,de nem csak én, hanem a többiek is. Pedig csak én tettem volna. Nem egyszer próbáltam megszökni, viszont semelyik próbálkozások sem sikerült. Most pedig! Végre kiszabadultam onnan, és szabad vagyok! - csillantak fel szemeim egy pillanatra, viszont ez hamar eltűnt. Szomorú tekintettel folytattam. - Mégis......... Bűntudatom van amiért ott hagytam a többieket.
Most biztos szörnyűnek gondolnak és utálnak és- viszont ekkor karok fonódtak körém. Megölelt. Miért? Hisz...
- Szegénykém! Olyan szörnyű lehetett neked! - hallom hangját, mely visszafolytott sírásról árulkodott.
Én csak sokkosan néztem magam elé. A karjaimmal - amik eddig lógtak - én is atöleltem Sarát. Megszorítottam ruhája anyagát, majd megéreztem a sós könnyeket, melyeknek utat engedtem. Fáj. Mégis....... Jó kiadni azt, ami eddig bennem volt........

- Fegyelj Zoé - kezdett bele mondatában Sara. Ebéd után leültünk tévzéni. Azt hiszem csak egyszer láttam, de akkor nem mozogtak benne a képek.
Miért érzem, hogy valami olyanról lesz szó ami nekem biztos, hogy nem fog tetszeni?
- Tudom megfogadtam, de arra gondoltam, hogy....... - akadt meg egy pillanatra. - hogy vissza kellene menni az árva- de nem engedtem, hogy végig mondja.
- Sara......... Hisz megigérted! - néztem rá csalódottan. - Nem megyek vissza! - hajtottam le fejem.
- Félreérted! Nem erről van szó. Hanem, hogy hivatalosan is örökbe szeretnélek fogadni. - mosolygott rám
Ekkor felnéztem rá.
- Sara én veled szeretnék lenni! De nem lehetne valahogy máshogy megoldani? - kérdeztem félve.
- Sajnálom Zoé, de ezt minél hamarabb le kellene rendezni. Nyugi! Nem lesz semmi baj! Ott leszek veled.-mosolygott rám bíztatóan.
Fájdalmasan felsóhajtottam.
- Rendben, de miután végeztünk,
azonnal menyjünk el, oké? - kérdeztem.
- Rendben. Akkor készülődj. Megyünk. - mondta majd gyorsan elment. Jobban is tette, mert annyira meglepődtem, hogy állam a padlót súrolta.
- MI VAN?!?!?!? - kiáltottam.

- Nem lehetne, hogy visszamegyünk? - kérdeztem Sarától könyörgő szemekkel mikor megálltunk az árvaház kapuja előtt.
- Nyugi! Itt leszek és, ha rosszabbra fordulna ahelyzet megvédelek. - mondta mosolyogva. Én csak kelletlenül felsóhajtottam.
Sara megfog a a karomat - hogy biztos, hogy ne szökjek el - kezdtünk el bemenni a kapun.
Az egyik itt dolgozó nő jött elénk és mosolygott Sarára. Viszont ahogy rámnézett, elkerekedett a szeme, majd megszorítva karomat, rántott magához.
- Sajnálom, hogy kellemetlenség okozott, nyugodjon meg most - viszont nem tudta befejezni, mivel Sara a karomat megfogva rántott vissza magához.
- Pont azért jöttem, mert szeretném örökbe fogadni őt. - nézett lenézően és gyűlölettel téli szemekkel. Hangjában érezni lehetett a visszafolytott haragot.
- O-oh. Értem. M-má-máris odavezetem az igazgatóhoz. - mondta félelemmel a hangjában és a szemében.

Mikor odaértünk, gyorsan elsietett. Mi pedig mit sem foglalkozva vele, bekopogtunk.
- Jöjjön. - hallatszódott egy mély hang. Sara bíztatóan rám mosolygott, majd megszorítva a kezemet, benyitottunk.
- Jó napot kívánok uram. - mondta Sara.
- Jó napot. Mit szeretne? - kérdezte az igazgató, más néven Zoltán.
- Az én nevem Sara és ezt a lányt szeretném örökbe fogadni. - mondta magabiztos hanggal Sara.
- Oh. Értem. Ezesetben nagyon nagy szívességet tesz nekünk azzal, hogy elviszi innen ezt a kölyköt. - mosolyodott el gúnyosan.
- Sajnálom, de minél hamarabb szeretnénk távozni. Ezért nagyon örülnék, ha hamar végeznénk. - mondta haraggal téli hangon a nő.
- Rendben remdben. - forgatta meg szemeit a férfi, majd elővett egy dobozt, tele aktákkal. Kivett belőle egy vékony tasakot, majd elhelyezte az asztalon, egy toll társaságában.
Sara azonnal felkapta a tollat éselkezdte kitölteni a papírokat.

Mikor végeztünk, elköszönve kimentünk a feszültséggel körbe vont szobából. Már épp a kijárat előtt voltunk, amikor is hangokat hallottam meg.
- Köszönés nélkül elmennél?! - kérdezte egy túlságosan is ismerős hang. Üveges tekintettel, lassan megfordultam.
Ettől féltem a legjobban, mivel biztos voltam benne, hogy így könnyekkel küszködve fogok elmenni innen.
Mert megláttam a családom. A picurkák fogták a legidősebb lány kezét a fiúk csak simán álltak mint a többiek. Könnyeim megeredtek.
- S-sajnhálohm! - zokogtam. - Éhn ahnyira............hiányozhni foghtokh. - odafutottam hozzájuk elégedve a mosolygó Sarát és megőleltem őket. Most már hangot is adtam fájdalmam kiadásának, ami a családom itt hagyása miatt volt.
- Baka! - mondta legjobb fiú barátom akinek sötét rózsaszín Haja és égszín kék szeme volt. - Örülnöd kellene nem pedig sírnod! Végre szabad vagy! - mondta rám nézve, viszont szemében ott volta szomorúság.
- Tuhom, deh deh...... - szipogtam. Nehm akahrlakh elhagynih titeketh!
- Ki mondta, hogy elhagysz minket? - mondta legjobb lány barátnőm kinek haja világos barna és szeme narancssárga volt. - Mi mindig egy család leszünk! Mindig veled leszünk csak ott. - mutatott szívem helyére.
- Aztán majd gyere el meglátogatni minket! - szólt a dilinyós fejű fiú, kinek világos barna haja és világos zöld szeme van. Mégis....... Általában boldog csillogós szeme van, most viszont fájdalom és szomorúság tükrözik szemeiben. Mögötte egy rövid fekete színű hajú és zöld szemü lány sírdogált. Odamentem hozzá és megöleltem.
- Most elhagysz minket? - kérdezte sírva egy kis picúr kezében a macijával.
- Ezh........... - nem tudtam mit válaszolni.
- Nem hagy el minket, csak nem lesz itt velünk mindig. - próbálta menteni a menthető a rózsaszínű barátom.
- Zoé! Mennünk kell! - mondta Sara miközben az egyik itt dolgozó nő rászállva állt, azt hajtva, hogy mennyünk már.
- Hát akkor........ - kezdett bele, mire mindenki megölelt.
- Végre legalább már téged tudunk valahogy szólítani. - mondta dilinyós fejű  barátom. - Zoé..... Tetszik és illik is rád ez a név. - mondta a végét elcsukló hangon, ami sírásba ment át.
- Visszajövök hozzátok és kiszabadítalak titeket! - mondtam suttogva, hogy ne hallja meg senki más. Ők csak meglepetten néztek rám, viszont én lassan vissza sétáltam Sarahoz, viszont ekkor megpillantottam a sarokban zokogó Klarát. Mikor meglátta, hogy őt figyelem, rám mosolygott majd suttogott egy vigyázz magadrát és, hogy szeretlek. Újra elsírtam magam, de vissza suttogtam neki, hogy én is szeretem és kérlek vigyázz rájuk és magadra.
- Vigyázz magadra! És, ha valaki bántani mer akkor csak hívj és leverem! - mosolygott dilinyós amin én is megmosolyogtam.
- Szeretünk! - kiáltották egyszerre.
- Én is szeretlek titeket! - vettem tőlük könnyes búcsút, majd odaérve Sarához, ki mentünk a nagy kapun.
Viszlát árvaház............. Helló új világ.........

Hellóbelló! Itt az új rész. Elöször is. Nagyon nagyon sajnálom, hogy ilyen sok időt kihagytam, de a suli meg a magán élettemmel voltak gondok. Próbálok minél több részt hozni! Most egy hosszú részt írtam, remélve ezzel behozva az eddig elmaradt részeket. A következő részig.......
Bye bye~~