Új élet (SZÜNETEL)

3

Viszont ami a végeredmény lett arra senki sem számított........

- Drágám! Miért mondasz i- kezdett bele Sara, de Gábor a szavába vágott.
- Most én beszélek! - mondta nyugodt, mégis vészjósló hanggal. Sara elhalkulva és félve nézett tovább Gáborra. Én egy nagyot nyeltem, viszont szemem tele volt aggódással és félelemmel.
- Még azt sem tudjuk honnan valós, de te már elnevezték és befogadtad! - kezdte felemelni a hangját Gábor. - És ezt mind a beleegyezése nélkül!
- Drágám! - kezdett megint bele Sara, viszont megint beleszóltak mondatába.
- Mondtam, hogy most né beszélek! - szinte már kiabált.
Sara elhalkulva sírta el magát majdnem, de erős nő volt, így magában tartotta.
- Tudod most nagyon felhúztál! Nélkülem, hogy döntheted el, hogy egy ilyen kis piszkos kölyköt befogatsz ide?! - kiabált. Már olyannyira félek, hogy felmennék, viszont testem ledermedt. - Sara! Nem voltál ilyen hülye! Hogy gondolod ezt?! Ezt megkellett volna elöször beszélni és aztán eldönteni! De még akkor sem engedtem volna be ebbe a házba ezt a kis csitrit! - mondta befelyezve a kiabálást Gábor. Sara csak elképedve nézett a férfira.
  Sara hangja  meg-meg remegett. - Mikor lettél te ilyen? - könnytől csillámló szeme csak úgy csillogott a csalódotságtól és szomorúságtól. - Be ismerem nem kellett volna egyedül eldöntenem, hogy befogadom e Zoét vagy nem, de ez akkor sem jog arra, hogy ilyeneket mondj rá!
- De igen! Én ezt nem tűröm! - kiabált Gábor. - Vagy itt marad vagy megy! Vagy én megyek el! - nézett haragtól túlcsordúlt szemekkel és hanggal.
- M-mi? Drágám! Beszéljük meg! Biztos van jobb megoldás! Kérlek szépen tartsuk meg őt és bánjunk vele úgy mintha a gyerekün- de ekkor egy nagy csattanás szakította félbe. Én számhoz emeltem remegő kezemet, majd szememből megindult a sós könnyáradat amit próbáltam halkan visszatartani.
Sara  a remegő kezeivel az ütés helyére fogta, ahol bőre már piros volt.
A földre meredt miközben még mindig fogta az ütés helyét, majd olyan szemekkel nézett Gáborra, hogy még én is megijedtem, olyan gyűlölettel téli szemekkel nézett.
- Takarodj a házamból!! - ordította Sara.
- Mintha itt maradnék egy ilyen ribancal mint amilyen te vagy! - mondta Gábor lenézően, majd felkapva kabátját kinyitotta az ajtót és becsapta magaután.
Sara megsemmisülten nézett utánna. Könnyei amilyen hirtelen, olyan sebességgel és nagyságban folytak le arcán. Lábai felhagyva a szolgálattal, összeesett.
- Miért? - ezt hajtogatta kezébe temetve arcát.
Előlépve búvóhelyemről, kapta rám tekintetét. Felkészültem arra, hogy leordít, hogy minden miattam volt, de helyette teljesen mát csinált. Meglepődésemre idesietett hozzám, majd megölelt.
- Annyira, de annyira sajnálom! - mondtam szégyelve magam.
- N-Nem tehetsz semmiről! - mondta remegő hangon, miközben még mindig egy meleg ölelésben részesített.
Elhajolva tőlem, mosolygott rám. Ebben a mosolyban benne volt minden. Keserűség, szeretet, csalódottság, kedvesség, szomorúság, fájdalom.
- Most magamra maradhatok egy kicsit? - kérdezte.
- Persze! - mondtam, majd egy aggódó pillantást elengedve, mentem fel 'szobámba'.

Az ágyamon ülve gondolkoztam, miközben sírás hallok. Mit tettem? Minden az én hibám........... Ha nem lennék itt akkor talán......... El kell mennem innen. Csak teher vagyok. Csak megnehezítem az életét. Biztos egy világ tört össze benne. Én a helyében elküldtem volna magamat innen. Hogy lehetek.......
Viszont ekkor lecsukódtak szemeim, amiket nem tudtam már kinyitni.

- Zoé! - hallottam egy ismerős hangot. Ijedten kinyitottam szemeimet. Saráét láttam még, miközben kelteget. A sírás nyomai már csak alig-alig látszanak, viszont az ütés helye annál inkább volt kivehető arcán. Felültem ágyamon, majd megszólaltam.
- Sajnálom! - hajtottam le fejemet. - Mindenről én tehetek! Ha nem len- viszont nem engedte, hogy végig mondjam.
- Ezt most fejezd be! Nem a te hibád! Semmi sem a ta hibád! Egyszerűen csak megtörtént! Nem hibáztatlak így nem kéne neked sem kellene hibáztatnod magad. - mondta szigorú tekintettel.
- De miattam-
- Nem miattad volt! Az én hibám volt meg az övé! De már nem lehet visszafordítani az időt nem, de bár? - kérdezte elmosolyodva. - De kérlek szépen fogadj meg egy valamit jó? - kérdezte mélyen szemeim nézve. Nyeltem egy nagyot, majd bólintottam.
- Kérlek, soha, de soha ne hagyj el! Ne szökj el rendben? Tudod nekem csak Gábor volt a családom. Akartam egy gyermeket, de  egy baleset árán már nem lehet. Gondoltam nem lenne baj, ha te lennél a mi gyermekünk, de rosszul fogadta. - mosolygott keserűen. - De az, hogy lakj itt velem, még mindig áll! - nézett rám kedvesen és reménnyel téli szemekkel. Megsett a szívem rajta.
- Rendben, megfogadom. - ennyit arról, hogy elmegyek. - És mivel nincs hol laknom, így élnék a lehetőséggel! - mondtam mosolyogva.
- Mi lenne, ha beszélnék egy kicsit magadról miután megreggeliztünk? - kérdezte végül óvatosan.
Pont ezt akartam elkerülni. De tudtam, hogy egyszer biztos el kell mondanom az életem szóval minél hamarabb, annál jobb.
Sóhajtottam egy nagyot, majd bólintottam.