Csak te! (Krilov család III.)

3. és 4.

Harmadik fejezet

A fürdőzésből nem lett semmi, mert a mezőn a fű közt döngicsélő bogarak neszezése, a meleg elálmosította és elaludt, majd gyerekhangokra ébredt. Két gyerek haladt az úton, ők beszélgettek, vagyis az egyik nyafogott, a másik csitította.

Mariann felkönyökölt a fűben, hogy lássa, kik azok.

Egy kislány és egy nagyobbacska fiú, aki annyi idős lehetett, mint Mariann húga, Jessica. Hatéves. A kislány meg nagyjából négy.

Mariann először látta őket. Minden gyereket ismert a környéken, az árvaházban foglalkozásokat is tartott, a városban pedig nem élt annyi gyerek, hogy az évenkénti nyaralások alkalmával ne találkozott volna velük.

Vagyis a két gyerek azon tizenkettő közül való, akikről Kendall beszélt reggel. Úgy is néztek ki, mint a városszéli páriák. A fiú foltozott vászonnadrágot és kifakult inget viselt, ahogy a vezetőjük, a lányon pedig ételfoltos a ruha, állapította meg szánakozva Mariann. A pecsétes ruha nem meglepő ilyen kicsi gyereknél, mentegette maga előtt azonnal az ismeretlen anyát. Mariann húga se tudott úgy megebédelni, hogy le ne egye a kötényét. Amit aztán képtelenség volt kimosni, eleget zsörtölődött miatta a házvezetőnő.

Talán nem kellene beavatkoznia, jobban tenné, ha hagyná a két gyereket a dolgára menni, gondolta, még mindig a fűben fekve. A nagyapja azért is egész reggeli alatt morgott, hogy Kendallt beengedte a szalonba, de a lelkiismerete berzenkedett ellene, hogy figyelmen kívül hagyja a gyerekeket. Nyilván messziről jöttek, vagy eltévedtek, szomjasok, éhesek lehetnek, ráadásul túl aprók, hogy egyedül barangoljanak. A környék ugyan biztonságosnak számított, rablótámadás se történt évek óta, de két ilyen kicsi túl kiszolgáltatott. Ha jön egy szekér az úton, és a kocsis a kanyartól nem látja meg őket idejében, kész a baj.

Felállt a fűből, ami eddig elrejtette, és szaporán integetett a gyerekeknek.

– Hahó! – kiáltott.

Felkapaszkodott a rézsűn, és néhány lépéssel előttük termett.

– Hát ti hová tartotok egyedül? – kérdezte. – A szüleitek? Lemaradtak?

A kisfiú szólalt meg.

– A városba tartunk, kisasszony, és édesanyám nem jött velünk.

Az udvarias megszólítás, mely ellentétben állt a gyerek zsenge korával megnevettette Mariannt.

– És mi dolgotok a városban, törpikéim? Talán Hófehérkét keresitek? – Kihúzta magát. – Szerencsével jártatok. Tudjátok meg! Én vagyok Hófehérke.

A kislány kivette szájából a főkötője szalagját, amit eddig rágcsált.

– Te nem lehetsz Hófehérke – mondta némi tűnődés után. – A te hajad sárga.

– Most rajtakaptál – kuncogott Mariann. – A nevem ugyan nem Hófehérke, hanem Mariann, de a paripámon elrepítelek benneteket a városba.

A beleegyezést meg sem várva elővezette a lovát, előbb a kisfiúnak segített nyeregbe szállni, majd a kislánynak, és a kötőféket megragadva útnak eredtek.

Séta közben beszélgettek, és Mariann kiderítette, hogy nem egészen otthonról jönnek gyalog, hanem a közeli nagyvárosba tartó szekér hátuljában bújtak meg, és a keresztúttól kutyagolnak egyedül, aztán a kislány, Mari elfáradt, le akart ülni, de a kisfiú nem engedte, ezen vitatkoztak, amikor Mariann észrevette őket. A nagy vállalkozásra egy baba miatt került sor, amit a kislány macskája széttépett. A nővérük, akié a baba, még nem tud róla, de mielőtt észrevenné a szörnyű tettet, és bosszút állna a macskán, vesznek neki a városban egy új babát. Míg a macskáról és a gonosz nővérről a beszámolót hallgatta, Mariann azon tűnődött, ha észrevették a szülők a két gyerek eltűnését, ami valószínű, akkor tűvé teszik értük a környéket. Helyesebb lenne sarkon fordulni, és egyenesen hazavinni őket, de percekre van a város, a játékboltban kapnak inni, kicsit ejtőznek, majd visszalovagol velük az otthonukba. Fél órán nem múlik semmi.