Csak te! (Krilov család III.)

13.

Tizenharmadik fejezet

– Ülj le! Beszédem van veled. – Az apja rideg hangja megfagyasztotta Mariannban a levegőt.

Krilovék négyszobás lakosztály béreltek a Central Hotel földszintjén. Két-két szobát kötött össze a központi nappali, Mariann és Taylor egymástól a lehető legtávolabb kaptak helyet, a két bátyja és az apja szobája is elválasztotta őket.

A szállodába érve Mariann még elkapta Taylor letört pillantását, aztán bezáródott mögötte az ajtó.

Mariann engedelmesen helyet foglalt az ablak alatti kereveten, majd körbenézett a szállodai szobában, mert az apja tekintetét inkább elkerülte. Kétajtós szekrény, egyszerű ágy, fésülködő asztal szemben, mögötte a városközpontra néző ablak, résnyire nyitva, beszűrődött a konflisok zaja, emberek beszélgettek, a közeli pékségbe épp lerakodták a lisztes zsákokat, egy rikkancs kölyök a reggeli újságot árulta.

Mariannt baljós előérzetek gyötörték. Az apja több mint dühös, forr benne a méreg. Egyszer látta csak ilyennek, amikor a legidősebb bátyját hazugságon kapta kamaszkorában. A barátaival kirámolták a sarki vegyesbolt kasszáját, hogy a szomszéd városban meglátogassák a bordélyt, és otthon azt állították, hogy horgászni mennek éjjel a folyóra. Persze kitudódott a dolog, a bátyja egy hónap szobafogságot, és zsebpénzelvonást kapott, az anyjuk sírt, az apjuk pedig ugyan ilyen mogorva arccal és összeszorított szájjal masírozott otthon fel, s alá, ahogy most Mariann előtt.

Legalább én nem loptam, és nem hazudtam, nyugtatta magát, és igyekezett bűnbánó arckifejezést vágni. Bánni persze semmit sem bánt, de az apja nyilván ezt várja tőle, ezért magát összehúzva kuporgott a karosszékben.

Krilov felfüggesztette a járkálást, és szembefordult vele.

– Tisztában vagy vele, mekkora őrültséget csináltál? – kérdezte villogó szemmel. – Azt hittem, ennél több ész szorult beléd. Képes voltál megszökni a nagyapád házából, lóra kapni, és egy szál magadban egy körözött gyilkos nyomába eredni. Akit a fél világ üldöz.

Mariann, noha tartott az apja haragjától, halvány reménnyel töltötte el a tény, hogy Taylort nem adták fel a rendőrségen, hanem bekísérték magukkal a szállodába. Iván és Charles, a két bátyja, mogorva arccal szorították Taylort maguk közé végig az utcán, majd a szálloda épületében. Nem mintha Taylor úgy nézett volna, ki, mint, aki szökni próbál. Mariann megrémült az arckifejezésétől. Sütött róla a reménytelenség.

– Mr. Kendall nem gyilkos, apa. Erre az életem tenném – válaszolt Mariann apja szózatának második felére. Azt belátta, némiképp igaza van, legalábbis sz ő szemszögéből. Meggondolatlanság volt tőle Taylor után indulni. Olyan ostobaság, amit megismételt volna, és amire elfogadható indok a szerelme, amit Taylor iránt érez, ami persze az apját egy csöppet sem érdekli.

A tiltakozása szemmel láthatóan csak olaj volt a tűzre. Az apja ingben, nadrágban állt a szoba közepén, két kezét a zsebébe süllyesztette, és feszült testtartását, elsötétülő tekintetét látva Mariann-nak az a kényelmetlen érzése támadt; azért dugja zsebre a kezét, hogy ne üsse meg vele.

– Valóban? Ott voltál, láttad, hogy nem ő tette, vagy elvakítanak az érzelmeid? Téged is megölhetett volna.

Mariann erre a képtelenségre kihúzta magát a kereveten, úgy felelt.

– Ezt te se gondolod komolyan. Nyilván beszéltél Natasával, és ő elmondta, Taylort képtelenségekkel vádolják. Az ő szava mindig is többet számított, mint az enyém.