Csak te! (Krilov család III.)

10.

Tizedik fejezet

Taylor különösen szerette a tavaszt, mert az asszonyokhoz hasonló, sokszínű, és az érzékeire hat, kevésbé az elméjére.

Ráadásul jókedve is volt. Rendben mentek a dolgai. Május végére szőkülni kezdett a vetés, megszülettek a kisbárányok, a borjak és a kiscsikók. William VanDerbrock kényes kancája ma hajnalban egészséges, gyönyörű csikót ellett, méltót a különleges figyelemhez, hogy már az anyja hasában licitáljanak rá, és majdan borsos árat fizessenek érte.

A Nortworni főutca virágzó gesztenyefái alatt ellovagolva Taylor megállapította, hogy elégedett. Vagyont nem gyűjtött ugyan, de a birtokon mindenkinek tele a bendője, jut ruhára, és a munka elvégzéséhez kénytelen volt alkalmazottakat felvenni. Márpedig másokat dolgoztatni úri kiváltság.

Lova patája vidám ritmust vert a macskakövön, az emelkedő nap a szemébe tűzött. Egy hirtelen jött széllökés gyöngéden megrázta a gesztenye ágait, és az apró, elszáradt szirmok szitálni kezdtek a rá. Taylor mosolyogva felemelte a fejét, és az arcát tartotta oda a virágesőnek.

Befordult William házának kovácsoltvas kapuján, végigporoszkált a széles, gyöngykaviccsal felszórt sétányon, és a főbejárat előtt leugrott a lováról.

William VanDerbrocknál mindenki tudta a dolgát, a lovát elvezették, az ajtót kinyitották, és késedelem nélkül a dolgozószobába kísérték.

VanDerbrock másodmagával tartózkodott a barátságos, félhomályos szobában, körben könyvespolcok, előttük fényes felületű íróasztal, az asztal előtti részen egy szófa és bőrfotelek körbe rendezve, Mrs. Emeline Everet pompázott lila öltözékben a házigazda mellett a bútorok barnája által lágyan ölelve.

Taylort kellemesen megbizsergette a szeretője látványa. Az éjszakát is VanDerbrocknál szándékozott tölteni, s lám, Emeline szerét ejtette, hogy csatlakozzon hozzá. Könnyen tehette, hisz VanDerbrock tudott a viszonyukról, lévén Emeline távoli rokona, s közeli barátja. Taylor kényelmesen ágyba bújhatott a szeretőjével, nem kényszerül magyarázkodásra és cselszövésre. Ráadásul meglehetős rendszerességgel is, hisz hetente belovagolt Nortwornba.

– Mrs. Everet, VanDerbrock – köszöntötte a jelenlévőket, és először Emeline–hoz fordult. Kezet csókolt az asszonynak, és kívánatos mértékben hosszú, elismerő pillantással nyugtázta az alig fedett kebleket. Az enyhe virágillat, ami a nőt körüllengte, annyira az együttléteikhez tartozott, hogy megérezve, duzzadni kezdett a farka.

– Látom, jó kedvvel ébredt ma Kendall – köszönt mosolyogva VanDerbrock, és bőségesen töltve konyakot két öblös pohárba, Taylort is megkínálta.

– Szép napunk van – helyeselt Taylor. – Jó híreket hoztam. Hajnalban megszületett Harmat csikója. Mén, és kivételes szépségű állat.

– Ez valóban tökéletes hír – emelte magasba a poharát VanDerbrock– Megtarthatom az előleget. Ami szép summa. Ráadásul jó esélyem van rá, hogy a többi vemhes kanca csikaja is megfelelő áron elkel majd. Az első kiscsikó egészséges volta garancia a többire is. A vásárlók bizalommal fordulnak hozzánk.

– Így van, uram – helyeselt Taylor, és hosszan kortyolt a konyakból. William VanDerbrockkal átalakulóban volt a viszonya, alkalmazottból fokozatosan baráttá lépett elő, és Taylor volt, aki e folyamatot lassította, nem VanDerbrock. A munkaadója a legsötétebb reménytelenségből húzta ki tavaly karácsonykor, ezt soha nem felejtette el. VanDerbrock megjelenése a birtokon, a megbízása és a pénze megfordította a sorsát. Miután decemberben megkötötték a szerződést, Taylornak nem kellett többé a szánbányában robotolnia, olyan munkát végzett, amihez értett, és amit szeretett, ráadásul VanDerbrock egyre fokozódó érdeklődéssel fordult a birtok egyéb ügyei felé. Az ő segítségével építették fel a fonót és a varrodát, végre munkát találva az asszonyoknak is.