Csak te! (Krilov család III.)

15.

Tizenötödik fejezet

Mariann a romos kápolna egyik, még éppen maradt padjában ült, és arra gondolt, az apjának és Taylornak igaza volt, Bross sokkal veszélyesebb, mint gondolta. Nincs két órája, hogy Natasa elküldte őt és Kitty Brownt áfonyát szedni, leginkább azért, hogy kimozduljon, hátha kicsit jobb kedvre derül. Senki nem hitte, hogy az árvaháztól fél óra sétára, fényes nappal veszélyben lehetnek, pedig így volt. Két felfegyverzett férfi támadt rájuk, Kittyt puskatussal leütötték, őt pedig ide vonszolták az erdőbe, a kisértet járta romos épületbe, ami hajdan kápolnaként szolgált, mostanra legföljebb kóbor állatok járták. A déli oldalon hiányzott az ablak, keretestül, üvegestül szakították ki, és az oltár is áldozatul esett a tolvajoknak, mindössze a két sorba rendezett négy–négy pad, valamint a feszület maradt viszonylag épp. Gyerekkorában néha elmerészkedtek idáig a testvéreivel, azóta szinte semmi nem változott, talán még sűrűbbre nőtt a falakat borító vadszőlő és biztosan még baljóslatúbbá vált a hely.

Bross már itt várta, és Mariann attól tartott, elment az esze, olyan ijesztően festett, és olyan képtelen dolgokat magyarázott neki. El akarta venni Mariannt feleségül.

– Nem akarom bántani magát – hajolt hozzá egészen közel Bross. A padok közötti térben állt, a szokásos fekete öltözékében őszülő szakálla remegett az indulattól, szeme körül mintha megszaporodtak volna a ráncok, és elmélyült a sötét karika. Ha eddig öregnek látszott, akkor most vénségesen vénnek, és össze akart házasodni Mariann-nal. Most. Ma este.

Nem mintha a kora lett volna a legfontosabb ok, amiért Mariann minden porcikája tiltakozott az ötlet ellen, de nyilvánvalóan a férfi ezt nem tartotta akkora őrültségnek, mint ő. – Értse meg, Miss. Krilov – magyarázta, és a testéből mintha az enyészet szaga áradt volna. – Egyetlen ujjal sem nyúlok magához, ha megteszi, amit kérek.

– Magának elment az esze – hőkölt vissza Mariann, mert Bross még közelebb hajolt, egyik karját a háta mögött, a másikat előtte a pad háttámlájára helyezte, és ezzel szinte beszorította.

Bross már legalább fél órája győzködte. Elmondta, hogy névházasságra gondol, nem akar tőle semmit, csak egyetlen aláírást az anyakönyvbe. Mariann elhűlve hallgatta, amikor arról beszélt, nem szándékozik elhálni vele a házasságot. Ez a lehetőség addig eszébe se jutott, nem is gondolta, hogy a Bross korabeli férfiak egyáltalán képesek lennének ilyesmire, igazság szerint ettől nem is tartott, mármint, hogy Bross testileg erőszakoskodna vele, de mégis, hogy képzeli? A házasság komoly dolog, nem gazdasági szerződés, amit egy talpalatnyi földért kötnek.

– Ha elenged, lemondok a földről, ami olyan fontos magának – mondta. Fázott és félt, lassan besötétedett, az erdő sötét kupolaként borult feléjük, felébredtek az éjjeli állatok, a közelben huhogott egy bagoly, és megzörrent a leomlott falon túl a bokor, mintha valami nagy testű állat mozogna benne.

Brossnak nem tetszett a felvetés, hogy kössenek a földről szerződést, legyen az övé, Mariann-nak nem kell, azt bizonygatta, hogy nem bízik Taylor Kendallban, ha elveszi Mariannt, bosszút áll Brosson, és ő mindent elveszít.

Mariann, noha ő is egyre jobban rettegett, észrevette a férfi félelmét is, hogy sarokba szorítva érzi magát. Eltűnt belőle az a határozottság és gőg, ami jellemezte, ehelyett inkább egy némafilmen látott őrültre emlékeztette, ugyanolyan maszk szerűen feszes volt az arca, és eszelősen villogó a szeme.

– Nem élünk a középkorban! – tiltakozott Mariann, bár egyre kevésbé remélte, hogy meggyőzheti Brosst –. A házasság a szerelem megpecsételése, nem pedig érdekszövetség a vagyon kedvéért. Ne is akarjon rábeszélni. Engedjen haza, és akkor nem jelentem a serifnek, hogy elrabolt. Egyébként börtönbe juttatom, szavamra.