[vihardagály]

1. fejezet: Tarte tatin & tétovázás

- Hogy mit csináljak?!

Csak most fejeztük be Ida híres tarte tatinjét, a fűszeres szilva ízét még érzem is a nyelvemen, de Philippe, úgy látszik, eldöntötte, hogy nem hagy időt a békés emésztésre.

- Csss, halkabban! – Fél kezét a számra tapasztja, és nem csodálom, hogy ideges – végtére is hatalmas, hidegrázós, borzalmas, elképesztő dolog, amit kér, és ami engem illet a válaszom egyértelmű.

- Hmpf! – Végül csak sikerül letépnem a kezét a számról. - Nem vállalom! Nem, nem, ne is próbálkozz! – teszem még hozzá, de hiába kerülném meg balról, beugrik elém, megragadja mind a két felkaromat, és olyan kétségbeesetten néz rám, ahogy legutóbb tizenhat évesen tette, miután bedobta labdával a nappali ablakát - és ennek senki más nem volt tanúja, csak a hatéves kishúga.

- Csak odamész, visszajössz, ennyi az egész! Öt perc, vagy még annyi se!

- Phil, ezért le is csukhatnak! – Lehalkítom a hangomat, mert székcsikorgás szűrődik ki az étkezőből, mamáék asztalt bontanak, de még legalább tíz percünk van, amíg Fanny felszolgálja a kávét, és átjönnek ide, a zöld szalonba.

- Igen, tudom, és...

- És elveszítheted az állásodat!

- Tudom, de...

Ekkor hallom meg mamát, hangosan, idegesen beszél, Alienor pedig abban a feszes, lekezelő stílusban válaszolgat neki, amit más esetben a rovata számára tart fent. Biztosan csak valami apróság, a nővérem száján néha kicsúszik ez-az, mama pedig nem viseli jól az ilyesmit. (Ha őszinte akarnék lenni, valószínűleg egyszerűen leírnám, hogy mama semmit nem visel jól, de nem teszem, mert akármilyen, mégiscsak szeretem. Érted, igaz?)

- Emmy, én csak... - Phil elkezdi, de elakad, nem tudja, mit mondjon, nekem pedig nagyon kényelmetlen az én nagy, intelligens bátyámat ilyen tétovának látni. Egyik lábáról a másikra áll, ő is hallja mamát, és nagyjából ugyanaz a fáradtság fut át az arcán, mint amit én is érzek. – Én csak nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mennyire más lenne most minden, ha mama akkor nem lép ki az úttestre.

- Nem tudhatod, hogy milyen lenne. – Csökönyösen az ajtófélfának dőlök, mindkét karomat, lábamat, de ha lehet, akkor még a két szemöldökömet is összevonom. Nehogy azt higgye, meggondolhatom magam!

- Oké, nem tudhatom, de ha egyszer itt a lehetőség! – Phil hangja most izgatott, alig tudja visszatartani magát attól, hogy lelkendezni kezdjen, mintha már mindent elrendeztünk volna – én pedig ebben a percben tudom, hogy bármekkora hülyeség is ez, úgyis be fogom adni a derekamat. Mint mindig. – Nem is te lennél az első, az elmúlt két hónapban már három emberen kipróbáltuk, és képzeld, Andrews, tudod, az a kis, töpörödött fazon –

- Aki a karácsonyi partin elénekelte a My Heart Will Go On-t?

- Na, igen, ő, vissza tudott menni egészen 2016 karácsonyáig!

Phil arca fénylik a büszkeségtől, én kinyitom, majd becsukom a számat. Egy másodpercig komolyan fontolgatom, hogy hagyom, hadd jöjjön rá magától a hibára, de ekkor odafent valaki becsap egy ajtót, Fanny biztosan felkísérte mamát, hogy lefektesse, apa pedig kétségbeesésében előre fogja hozni a kávézást.

- Phil. Anya. Balesete. 1991-ben. Volt. – Idén volt a harmincadik évforduló, nem mintha mi ünnepelnénk az ilyesmit.

- Nézd. Te nem ismerted őket régen. Azelőtt egészen más volt minden, volt egy anyám, aki nem a virágaival csevegett naphosszat, és nem bőgte el magát minden apróságon, hanem játszótérre mentünk, és bábszínházba, és megtanított buborékot fújni a kakaóba, meg – meg ilyenek. – Láthatóan zavarban van, én pedig gombócot érzek a torkomban. Nem is tudom, melyikünk a nagyobb barom.