[vihardagály]

8. fejezet: Az őrült nő illusztrációja

[Odafönt: Chaim Soutine - Céret Landscape]

Mr Stephen Abshott arca a céklavörös egy elég különös árnyalatában játszik, amikor az idős, komoly ápolónő közli vele, hogy szerencséjére nem sérültem meg komolyan, csak felrepedt a homlokom, és az agyrázkódást is gyorsan ki fogom heverni. Őszinte sajnálatomra. Még egy filmbeillő retrográd emlékezetkiesést sem tudtam produkálni, amitől mindenki elájulhatna ebben a citrom- és fertőtlenítőszerszagú orvosi szobában.

- Azért a következő néhány napban pihennie kéne. Fel tudunk hívni valakit, aki eljön magáért?

Fogalmam sincs, milyen varázslat teszi, de a cseresznyés mintájú, halvány rózsaszín függöny úgy lengedezik, mintha valaki folyamatosan rángatná – még úgy is, hogy az ablak nyilvánvalóan csukva van.

- Ááá, nem kell. – Hazel nővér felvonja a szemöldökét, mire sebesen helyesbítek egy sokkal meggyőzőbbnek szánt arckifejezéssel. – Vagyis ne, köszönöm. Az anyu – az anyuk – szóval az anyám itt dolgozik. Egy sarokra. Komolyan.

Persze az én anyám soha az életben nem dolgozott máshol, csak a házunk hatalmas birtokán, ahol mindig volt elég hely a nősziromnemesítéshez, a sziklakert-telepítéshez, és hasonló úri huncutságokhoz. A tekintetem ismét a függönye téved, de még mindig nem értem. Mitől leng? Talán a légkondi fújja? A 70-es években volt már egyáltalán légkondi?

Hetvenes évek. Phil. Phil! Édes Jézus, segíts!

- Ne – ne haragudjon, de én most – nekem most – muszáj – tényleg!

- Várjon! – Hazel nővér biztos kézzel elkapja az alkaromat, ezzel megmentve attól, hogy az ágyról lekászálódva elterüljek a linóleumon. Linóleum ez egyáltalán? – Lassan a testtel!

- Ugyan, ez igazán szükségeltel – szükségtel...

- Egyetértek. – Mr Abshott, aki eddig a száját rágta a falnak dőlve, most kiegyenesedik, készen arra, hogy füstölögve folytassa a napi rutinját. Szegény flótás, komolyan sajnálom – a kórház dolgozói minden egyes gyanakvó pillantásukkal őt tették felelőssé a történtekért, de ha meg tudnék fogalmazni két összefüggő mondatot, biztosan elmondanám mindenkinek, a recepciós kisasszonytól kezdve a parkolóőrig, nem is beszélve a felemás arcú, de furcsán jóképű Mercer doktorról, aki szakasztott Dermot Mulroney, vagy a buzgón anyáskodó Hazel nővérről, hogy az egész az én hibám. Én voltam a hülye, aki kirohant elé. Tudom, hihetetlen, de ez van.

- Maga hová indul? – Ha Hazel nővér az anyám lenne, valószínűleg összepisilném magam attól a tekintettől, amit Abshottra vet ebben a percben.

- Elmegyek. – Már fogja is az aktatáskáját, a markában zörög a kocsikulcsa. Ohó! Mi van, ha az az aktatáska krokodilbőr? Mi van, ha szegény kis szürke Mr Abshott valójában egy modern Indiana Jones? Mi van, ha krokodilokat öl az Amazonas völgyében, és eladja a fogaikat nyakörvként dúsgazdag milliárdosok kutyáira?

- Ne harag – szóval – bocs, ha behorpasztottam a kocsiját. – Megdörzsölöm az arcomat a bal kézfejemmel, a géz, amit a fejemre tekertek, túlságosan szoros. Mi tagadás, a fájdalomcsillapító, amit a homlokom összevarrásához kaptam, furcsa dolgokat művel az agyammal. Hokizik vele, meg ilyesmi.

- Csak mondja meg, hova küldheti a biztosítóm a csekket. – Igen, Abshott nyilvánvalóan nem az az ártatlan bárányka, nekem pedig hirtelen kiszárad a szám. Mégis milyen címet mondhatnék be erre? Mit szólna a nagyi és a nagypapa, ha a postás egy nap becsöngetne az irondequoiti házba, hogy a biztosító behajtson rajtuk egy olyan tartozást, amiről egyáltalán nem tehetnek? Apa és a testvérei még csak gyerekek lehetnek, a család pedig nagy. Vajon csődbe vinném őket ezzel?