[vihardagály]

12. fejezet: Reggelre

[Kendra Castillo - A quiet morning]

Hajnali öt után nem sokkal Freddie bevágott egy ajtót, amitől percekig csengett a fülem, és további órákig zakatolt az agyam. Hát, ez lenne az. Aludj, ha akarsz, de reggelre tűnj el innen. Vajon a cukormázon túl minden valószínűtlen történet így végződik?

Persze, megértem. Komolyan, megértem, még ha fáj is a gyomrom a gondolatra, hogy a nap első sugaraival én persona non grata leszek ebben a házban. Hidd el, csak azért nem pattantam fel és távoztam azonnal, mert egy éjszaka Freddie Mercury otthonában, miközben őt és az összes kis kurváját sikerült magam ellen hangolnom, még mindig kényelmesebbnek tűnt, mint egy éjszaka az ismeretlen Londonban, egy padon, amin álomtalan álomra hajthatom a fejem.  Most aztán megcsináltam. Mihez fogok kezdeni, ha innen el kell mennem?

Mostanra világossá vált, hogy a fülmikrofon tönkrement, talán 1991 volt az utolsó év, amikor még bármit is fogni lehetett vele. Ezúttal pedig jóval messzebb vagyok. A kontaktlencse, ami azt biztosítaná, hogy a vezérlőteremben ülők lássák mindazt, amit én látok, valószínűleg kiesett, amikor összecsókolóztam az aszfalttal. Ami pedig a pirulát illeti, legalább nyolc óra eltelt azóta, hogy a legutolsót bevettem. Az üvegcsét az ujjaim között forgatva próbálom kitalálni, mennyi időm van még, órák, talán napok is? A függöny rései között beszökő reggeli derengés összeszorítja a torkom, mintha azt suttogná a fülembe, ne áltasd magad, nem maradt semmid.

Visszadőlök az ágyra. Nem akaródzik felkelni, összepakolni azt a kevés cuccot, amivel ideérkeztem, és kiosonni, mintha tolvaj lennék. Csakhogy Freddie-vel összefutni sem igazán szeretnék a hajnalban történtek után. A plafont bámulom, az esélyeimet latolgatom, de mintha minden gondolat nyúlós massza lenne a fejemben, sosem érek el a konklúzióhoz.

- Jaj, Phil - suttogok a félhomályba, mintha csak a hangomat próbálgatnám, mintha arról akarnék meggyőződni, hogy még mindig itt vagyok. Ó, igen. Még mindig. És ezúttal semmi okom nincs legyűrni a pánikot, ami a mellkasomat szorítja - jobb is, ha hagyom kitörni, amíg egyedül vagyok, és nem kell elrejtenem a könnyeimet. Hüppögve fekszem itt, szánalmasan és rettegve, mint egy magára hagyott csecsemő, és csak az elnyújtózó fénypászmák jelzik, hogy a reggel nem csupán ígéret többé. Már itt is van.

Hagyom, hadd múljon el anélkül, hogy megmozdulnék. A gyomrom mostanra rettenetesen fáj az éhségtől, ami nem csoda, mert amennyire emlékszem, az időutazások előtt vettem utoljára magamhoz valamit, ami nem víz volt vagy agyoncukrozott Earl Grey. Figyelem a fényt az ágytakarón, ahogy a testembe kapaszkodik, mintha magával akarna rántani, körülfon, de én nem megyek sehova. Nem, nem azért, mert annyi büszkeség sem szorult belém, hogy felismerjem, ha valahol nem látnak szívesen. Inkább csak azért, mert ezen a szobán kívül nincs számomra semmi, és valószínűleg ebben a szobában sem, csupán a biztonság illúziója. A telefonom mostanra alig pislákoló kijelzője szerint fél kilenc van, amikor először megnézem rajta az időt. Fel kéne töltenem, és egy részem komolyan reméli, hogy valami boszorkányos módszerrel Phil ezen is fel tudna hívni. Oké, nem igazán értek az ilyesmihez, és majdnem biztos vagyok benne, hogy ez képtelenség, de hé, talán csak annyira, mint az időutazás. Azért megtörlöm az arcom, előbányászom a töltőmet és kihúzok egy állólámpát a falból, aminek a helyére feltehetem a telefonomat. Szinte felsikoltok örömömben, amikor tölteni kezd. Mintha ez bármit is jelentene.

Nos, azért valószínűleg mégis jelent valamit. A régi életem egy darabja itt, ebben az ismeretlen világban reményt ad. Olyannyira, hogy mikor visszaülök az ágyra, kibontom a hajamat, két kézzel átfésülöm, és befonom. Nem túl szépen, de tükör nélkül ennyire vagyok képes. Sajnálom, hogy rágót nem hoztam, de őszintén, egyetlen percig sem feltételeztem, hogy a kiruccanásból körutazás lesz. Előveszem a jegyzetfüzetemet, és listát készítek a teendőimről. A listák megnyugtatnak, a listák jók vészhelyzetben.