[vihardagály]

4. fejezet: Homokszem a gépezetben

Nem tudom, ki hiszi még el azt a baromságot, hogy ha abba a korlátba kapaszkodsz az utazás pillanatában, talpra érkezel. A fájdalom térít magamhoz, a térdemnek nem tesz jót ez a folytatólagos találkozás a talajjal, ráadásul ezúttal járdára, és nem fürdőszobaszőnyegre sikerül érkeznem. Sziszegve állok fel, a fejem szédül, meg kell kapaszkodom egy ház falában. A táska húzását érzem a hátamon.

Sikerült. Ismét.

Ami a fülmikrofont illeti, most nem hallom azt a panaszos reccsenést, ami legutóbb a kapcsolat megszakadását jelentette. Talán még van remény arra, hogy Phil elérjen. Így állok percekig a házfalnak dőlve, az arcomat az ég felé fordítva. Nedves, hideg idő van, londoni október.

- Menni fog – suttogok magam elé. Várom Phil hangját, várom, hátha érkezik bármilyen utasítás, de nem várhatok a végtelenségig. Lassan, mintha álomból ébredtem volna, kisétálok a Logan Mews-ról, és némi tétovázás után balra indulok.

A Logan Place kimondottan zsúfoltnak tűnik. Alig fordulok be, hatalmas, átláthatatlan embertömegnek ütközöm, akik valamilyen oknál fogva mind feszülten bámulnak egy magas kőkerítést. Egymás közt beszélgetnek, fényképezőgépeiket tisztogatják, járókelőt szinte nem is látok – egyetlen férfi van csak, aki úgy kerüli ki a tumultust, hogy átvág az úton, gyors, gyakorlott léptekkel, mintha már ezerszer csinálta volna. Éppen mögöttem lép fel a járdára.

- Elnézést, uram – lépek oda hozzá, a fülemben még mindig nem hallom Philt, rögtönöznöm kell. – Meg tudná mondani, hogyan jutok el a Logan Place és a Cromwell Crest sarkára?

- Kerülje ki ezt a csődületet, és menjen tovább egyenesen. Néhány percen belül ott lesz, nem is kell elkanyarodnia – feleli, a várakozásaimmal ellentétben kifejezetten készséges hangon.

- Köszönöm – biccentek, és már éppen továbbállna, amikor a kíváncsiságom ismét legyőz. – Nem tudja esetleg, miért van itt ez a rengeteg ember?

- Mert nincsen jobb dolguk – jelenti ki, ezúttal dühösnek hangzik, és meg is értem. Néhányan, akik a tömegből meghallották a szavait, most helytelenítően felhördülnek, van, aki sértő kézmozdulatot tesz. A többséget láthatóan nem izgatja különösebben a járókelők véleménye. – Bocsásson meg, de sietek.

A férfi továbbmegy, én pedig magamra maradok a tömeg peremén. Van valami nyugtalanító ebben a helyzetben, mintha mind várnának valamire. Egy ujjal óvatosan megnyomom a fülmikrofont, de Phil még mindig sehol. A fenébe.

- Menj innen, kislány – mordul rám egy tagbaszakadt pasas, cigaretta lóg a szájából, és amikor arrébb lépek, gondolkodás nélkül odahúz egy állványt a helyemre, rajta egy kamera. – Nem viccelek, hallod? Menj innen! Elállod a helyet.

- Én eddig azt hittem, a járda közterület – feleselek, a férfi pedig szemlátomást meghökken egy pillanatra, mielőtt újabbat slukkolna a cigijéből.

- Az lehet – mondja végül. – De nem ez a járda. Ha nem látnád, csak próbáljuk a munkánkat végezni. Azt mondják, nagyon szar állapotban van, nem kizárt, hogy el fog patkolni, és mindenki, akit csak látsz itt, először akar tudósítani róla.

- Kiről beszél?

- Hát arról a Mercuryról. Ez a hodály az övé. Biztosan tudod, kicsoda. Az az énekes. – A szemem sarkából látom, ahogy végigmér. – Olyannak nézel ki, mint aki ilyen zenét hallgat. Vagy nem tudod...?

Már nem válaszolok.

Persze.

Persze, hogy tudom.