[vihardagály]

9. fejezet: Teaidő

[Henriette Ronner-Knip – Afternoon tea]

- Ha hányni fogsz, szólj!

- Nem... - Mindkét kezemet az arcomra szorítom, ahogyan a sofőr bevesz egy újabb hajtűkanyart. – Nem fogok hányni. Megnyugodhatsz.

- Ó, akkor jó. – Freddie cipője a lábszáramnak ütközik, ahogy átveti bal lábát a jobb térdén, ami egyébként igencsak figyelemreméltó mutatvány egy ilyen szűkös utastérben. - Egyébként Tony nagyon jó. A legjobb, akit valaha láttam.

- Az tuti – nyögök vissza minden meggyőződés nélkül, mielőtt a homlokomat az anyósülés háttámlájának dönteném. Sok mindent akarok ebben a percben, a hideg, friss levegőtől kezdve egészen egy kiadós alvásig, de ezek egyike sem jár a valóság közelében. A sok stressz, az ütközés, a menekülés – na, meg persze ez a hihetetlen időutazás -, úgy tűnik, megtette a hatását. Osztrigává változatott, egy ismeretlen, vadul forgó világban, ahol az egyetlen biztos pont az ölemben szorongatott hátizsákom.

- Komolyan! Bárhova elvisz. – Felnézve látom, ahogy Freddie cigarettát kotor elő a zsebéből. – Ha van baja, hát az Tony Bennett.

Ez kicsit összezavar. – De hát ő... ő Tony, nem? – Felnézek, a visszapillantó tükörben éppen elkapom egy sötét szempár villanását, mielőtt a tulajdonosa ismét az útra figyelne. Finoman rázkódik a válla.

- Tony Bennett, a jazz-énekes. A mi Tonynk odavan érte. – Előkerül az öngyújtó, tűz villan, már füstöl is a cigaretta Freddie ujjai közt. Olyan gyakorlottan, olyan gyorsan csinálja – akaratlanul is felidézi életem egyetlen, félig elszívott cigijét, egy szerencsétlen próbálkozást tizennégy éves koromból, amikor a második slukk után köhögésben törtem ki, a cigaretta kiesett a kezemből, lyukat égetve a pillangós takarómba. Ida eltűntette a bűnjeleket, miután félelemtől sápadtan elmotyogtam neki, mire vetemedtem – persze, ő is megszidott, de ahhoz képest, amit mamától kaptam volna, olcsón megúsztam.

- Ó. – Ennyire futja, mielőtt homlokomat a hideg üveghez nyomva kibámulnék az ablakon. Nem merek a mellettem ülőre nézni, zavarban vagyok, és felfordul a gyomrom a füsttől. Vajon meddig fog ez még tartani? És honnan kellett volna tudnom, hogy ez a Tony nem az a Tony?

- Azért ez túlzás, uram. – Ez a Tony futólag ismét hátrapillant, mielőtt – még éppen időben – a fékbe taposna. Azokra a képregényekre gondolok, amiket Phil olvasott kamaszként, amikben egy ilyen satuféktől az út és a kocsi is hullámosra duzzadt. A fejem nagyot koppan az üvegen, feljajdulok, Freddie pedig a sofőr ülésének háttámláján támasztja meg magát, mielőtt előrebukna.

- A kurva életbe! – Még csak ki sem csúszott a cigaretta az ujjai közül. – Tony, ezerszer mondtam már, hogy ne szólíts így! – Én ütődött, komolyan azt hittem, hogy az életveszélyes fékmanőver miatt háborodik majd fel. Ez az ember nem normális.

- Elnézést, Freddie.

- Hol vagyunk? – A kérdés olyan váratlanul csúszik ki a számon, még engem is meglep – legalább annyira, mint azok a dús lombú, sárguló fák, amik feltűnnek az út mellett. Szelídek, szépek és állhatatosak, itt, a betondzsungel közepén, ami – aláírom -, kevésbé dzsungelszerű, mint mondjuk az általam ismert New York, de még így is megkönnyebbülés látni valamit, ami természetesebb, mint a buszmegállók és a kocsmák, amik mellett eddig elhaladtunk. A fákat kőkerítés zárja el, elég magas, nem látok tőle semmi többet.

- A Holland Parknál. – Összerándulok, mikor került ilyen közel hozzám? Talán csak hallucinálok, de mintha a vállamnál érezném a lélegzetét, még ha csak egy pillanatra is. – Mindjárt megérkezünk.