[vihardagály]

7. fejezet: Csak fehér és fekete

[Deepanshu Joshi - Seeker]

- Miért bámulsz így rám?

- Nem is bámullak. – Ez minden, amit ki tudok préselni magamból, mielőtt a földre szegezném a tekintetemet. Nagyjából egy egész élet telt el azóta, hogy Freddie Mercury az orrom alá tolta a levelet, amiért nagyon hangsúlyozottan hála járna, és nem olyan tekintet, amilyet ruszki kémek és anyagyilkosok kapnak a tárgyalóteremben – én mégis az utóbbiban részesülök. A száraz tényekbe kapaszkodom tehát, a taxik és kamionok motorzajába, a szemerkélő esőbe – úgy tűnik, ez a szériatartozéka minden októbernek errefelé -, és abba, ahogyan a táskám pántja húzza a vállamat. A valóság ugyanis elgondolhatatlan, elképzelhetetlen őrület, és ha most megpróbálom befogadni, ki tudja, kibírom-e? Mármint ép ésszel. Maradjunk annyiban, az elmélet és a józanság kedvéért, hogy ez a férfi itt előttem éppen annyira igazi, mint Roger Taylor az előbb – kézzelfogható, legalábbis, ha így rá tud szorítani a kabátom anyagára, akkor ő is csupa hús, izomzat és vért szállító erek hálózata, kit érdekel, hogy ott, ahonnan én jövök, ezeket az izmokat már férgek zabálják, már ha a számtalan elmélet egyikét veszem alapul, ami Mercury temetését és végső nyughelyét illeti.

Megborzongok. Nincs húsz év hátra, és halott leszel. Ha nem harapnék a nyelvemre, ez a mondat simán kicsúszna. De nem, nem, nem hagyom.

- Beszélsz angolul?

- Hát persze! – Ez magamhoz térít. Elengedi a kabátom ujját, én pedig magamhoz húzom mindkét karomat, szorosan a mellkasom elé, mintha támadástól félnék. Ó, Phil, gyerünk, gyerünk!

- Akkor meg tudod magyarázni ezt. – Ismét felemeli a levelet, egyenesen a szemem magasságába. – Hallgatlak.

- Mit kell ezen magyarázni? – A jobb kezemmel folyamatosan a fülemnél elrejtett apró mikrofont nyomogatom, Phil, Phil – azután eszembe jut. Talán letelt az egy óra, talán újabb tablettát kéne bevennem, hogy utolérhessen? – Ez csak egy levél.

- Te írtad?

- Nem! – Ismét franciaórán érzem magam, Madame Masson tekintetének lézersugara alatt, ami mindig úgy vizslatott, mintha a vesémbe látott volna, ami elől csak hazugsággal és lapulással lehetett elbújni. – Dehogyis.

- Valóban? – Egy pillanatra felnézek az arcára, ahogy felvont szemöldökkel széthajtja a levelet, mielőtt folytatná. – És biztosan azt sem tudod, hogy mi áll benne.

- Eltaláltad. – Két lépést teszek hátra, most már könnyű lenne egyszerűen elrohannom, amíg Philre várok, de hová futhatnék? A világ ebben a percben nem több, mint ezernyi fekete betű egy fehér papírlapon. – Én csak a kézbesítő vagyok.

- És ezzel bűnrészes.

- Mi?!

- Arról valószínűleg még te is tudsz, hogy zsarolással pénzt kicsikarni bűncselekmény.

- Miről beszélsz?

- Hiszen ez áll itt. – És meglengeti a levélpapírt az orrom előtt.

- Nem igaz! – Előrelendülök, utánakapok, de az ujjaim csak a levegőt markolják – a papír, amivel idáig jöttem, amiért mindent kockára tettem, amivel csak neki akartam segíteni, eltűnik Freddie nadrágjának zsebében. – Ez hazugság!

- Ahogyan az is, hogy te csak a mit sem sejtő postás vagy. – Az arcán ülő önelégült kifejezéstől visszahőkölök. Úgy tűnik, a dühe mostanra elpárolgott, és remekül szórakozik rajtam. – Fussunk neki újra. Te írtad ezt?

- És ha igen? Mit számítana?

- Ha te írtad volna, megkérdezném, mit képzelsz magadról, hogy ilyen undorító módszerrel próbálsz alávágni Paulnak. – A Freddie arcán ismét megjelenő fellegek érdekesen rímelnek azokra, amik a fejünk felett vastag pamutrétegként elfedik az eget. Phil, gyerünk már! – Ismered őt egyáltalán?

- Nem.

- És ki ez a Rick Sky, akiről írsz? Sose hallott-

- Mondtam, hogy nem én írtam!

- Nem fogsz megvezetni, kislány. – Még egy lépés, még közelebb, mintha amúgy nem lenne már elég fullasztó ez az egész, mintha amúgy menekülhetnék bárhova, a tekintetem jár, jobbra és balra, elfuthatnék, persze, biztosan nem jönne utánam, de az, ahogyan azt az egy szót – kislány – kiejti a száján, váratlan erővel tölti meg a tagjaimat.

- Hé! Ne nevezz így!

- Hogy értetted ezt a sort? – Előkapja a levelet, mostanra már elég gyűrött, és ha én elmegyek, nyilván egy út menti szemetesben végzi majd, de most még ez sem érdekel. – „Ha nem szabadulsz meg tőle, Paul ki fogja szívni belőled az életet, mint egy vámpír."

- Megmondtam, hogy nem én írtam! – A hangom hisztérikusan magas, legszívesebben mind a két kezemet a fülemre tapasztva kántálnék valami bolond gyerekmondókát, amíg ez az egész véget nem ér, amíg Phil nem jön, hogy megmentsen önmagamtól – mint mindig. Hiszen így megy, mióta az eszemet tudom, ha bajba kerülök, Phil húz ki a pácból, ezúttal is csak a papírformának kéne megismétlődnie. Lehetőleg gyorsan.

- Szívesebben elmondanád az igazat, mondjuk, a rendőröknek?

- Ezt nem gondolhatod komolyan! – Ha rendőrség, akkor kihallgatás, ki tudja, talán az ujjlenyomatomat is levennék, mindenekelőtt pedig ott vannak az igazolványaim a táskámban, a személyimmel együtt, amin feketén-fehéren ott áll, hogy 1999-ben születtem, tehát huszonkét év múlva, és a táskám, papa gusztustalan, macskafejes ajándéka, amit szintén átkutatnának, benne a titokzatos tabletták, azok még drognak is elmennek, főleg Woodstock után. Ó, nem!

- Még jól is járnál, ha bent tartanának. Biztonságosabb lenne neked. Mert, amint Paul elolvassa ezt...

- Ne, kérlek!

- Csakis a te érdekedben.

A válla felett látom, ahogy a Wessex ajtaja kitárul, kilép valaki, felénk tart, a hajából ítélve Brian May lehet az, de nem, mára éppen eleget kaptam a Queen rocklegendáiból, köszönöm szépen, nem kell emelni a dózist! Brian a nevén szólítja Freddie-t, Freddie felé fordul, nekem pedig megadatik a Nagy Lehetőség, kocsonyának érzem a térdeimet, és a hátizsákom nevetségesen ugrál a hátamon, mégis eliramodok, a parkoló autók között, ki az útra, valaki dudál.

Ez az utolsó hang, amit hallok, mielőtt nekiütköznék egy lökhárítónak és homlokkal megcsókolnám az aszfaltot.