Kiütve a föld alá

3

- Gyorsan már amennyire tőlem telik utána indultam.

A beteg szoba nincs messze. Dr. Hill egy kedvesnek tűnő negyvenes éveinek elején járó néger.

- Jó napot dr. Hill! – köszöntette Lucas.

- Szia Lucas! Ki a hölgy, akit hoztál? – a hanglejtése könnyed és szelíd.

- Ő itt Tre – mutat be – Tre ő dr. Hill.

- Örülök a szerencsének. – Rázza meg a kezem. A keze finom, mint általában a dokiknak.

- Részemről a megtiszteltetés.

- Ülj le! – mutat a szoba közepén álló fehér anyaggal borított ágyra.

Annyira magasan van az ágy, hogy létrát kéne hozzá adni. Bár lehet, hogy ez csak azért van, mert itt mindenki legalább tizenöt centivel nagyobb, mint én. Kötést rakott mindkét csuklómra, megkérdezte, hogy szereztem én pedig elmeséltem neki a csuklóm és a kábelkötöző történetét.

- Doki még belső vérzése lehet. Mivel a makacsságának köszönhetően, Marcz háromszor is adott neki gyomrost.

- Igazán öngyilkos hajlamú lány vagy. – jelentette ki.

- Nem, csak vannak, elveim nem fogok csak úgy letérdelgetni mindenféle embereknek. – mondtam határozottsággal a hangomban.

- Nem értem, akkor miért hajlottál meg az akaratának.

- Mert fegyvert fogatott a kutyám fejéhez. – megsimogattam a mellettem szundító Szeder buksiját.

- Gyomorérzésre nincs gyógyszerem, de a szádra – elfordult és kutakodni kezdett – tessék.

- Gesztenyepüré? – értetlenkedtem. - Nem fog fájni, ha gesztenyepürét eszek, ha igen kérhetek mellé tejszínhabot is?

- Nem nem, le van fagyasztva és a jég leviszi a duzzanatot.

- Ja, értem.

- Gyere, megmutatom a szobádat. – mondja Lucas.

- Köszönöm – mondom a doktor úrnak. – Szeder, gyere! – szólok neki.

Átmentünk egy folyosón aztán le egy fém lépcsőn, amin ha léptünk vízhangzott a folyosón, majd jobbra fordultunk és a harmadik szoba az enyém. Ugyan az szürke betonfalak mindenhol volt benne egy matrac egy szék huzat takaró és párna meg egy lepedő csak úgy a luxus kedvéért. Meg egy szekrény, ami sokkal nagyobb, mint amennyi cuccom most van.

- Kész luxusszálló – mondom.

- Örülj, hogy nem közös szobát kaptál. – feleli.

- A te szobád melyik? – érdeklődök, hátha később kedvem lesz benézni hozzá.

- A százhúszas egy folyosóval arrébb. A mosdók a folyosó végén vannak és szerencsédre a zuhanyzók ajtaja belülről zárható.

- Oké. – mondom bár, csak abban reménykedem, hogy a matracomból nem fognak csótányok előmászni.

Az egész hely arra emlékeztet, amikor még kislány koromban a nagyi elvitt pár napra nyaralni. A város gyönyörű volt. A hotel mellet egy hajléktalan szálló volt. Ekkor ez még egy cseppet sem zavart. A második reggel sétálni mentünk. Érdekelt, hogy mi az a hajléktalan szálló. Befutottam. Az egész hely betonból volt. Mindenhol emberek feküdtek piszkosan büdösen. Volt, akinek nem volt keze vagy lába. Kinn meleg volt, de a falak ontották magukból a hideget. Az emberek ügyet se vetettek rám én csak álltam, néztem a pókokat és a takarókon futkározó csótányokat. A lábam előtt elfutott egy hatalmas patkány. Sikítva kirohantam, a könnyeim folytak. Az épület előtt álló nagyinak karjaiba zuhantam és csak zokogtam.