Scarlet Fox - A skarlát róka

I. (6. fejezet)

Lassan nyitottam ki a szemem, és borzalmas érzések voltam bennem, egy borzalmas álomról. Majd az érzelmek egyre erősödtek és ahogy próbáltam átfordulni a másik oldalamra belenyilallt a fájdalom a bokámba. Nem álom volt. Ahogy újra rám zúdultak az emlékek, mint valami hideg zuhany, éreztem ahogy egyre szaggatottabban veszem a levegőt, majd a párnával próbáltam elfojtani zokogásom. Mi a franc baj van az emberekkel? Hogy lehetnek ennyire brutálisak? Nyilván sokaknál a nehéz gyerekkor miatt, de ennyire, hogy korcsosulhat el egy elvileg intelligens ember? Még éreztem az érintését a bőrömön, össze is húztam magam. Összegömbölyödtem és próbáltam elállítani a könnyeim. Ezt az ügyet végig kell vinnem. Le kell csukatnom. Megölte egy kollégámat és elrabolt. Erősnek kell lennem, hogy ha a bizonyítékok fényében én akarom bíróság elé állítani és én akarom végérvényesen rács mögé juttatni. Ez az én ügyem. Ha ügy vesszük nem kínzott meg, nem erőszakolt meg. Egyetlen napig tartott fogva és így is jobban jártam, mint Daniel. Felültem az ágyban, majd körül néztem. Nem az én szobámban voltam, még csak nem is a lakásomon. Lassan kiszálltam az ágyból és láttam, hogy egy hosszú férfi póló van rajtam, meg a bokámon egy rögzítő, így rá tudtam állni, ha nem mozgatom jobbra-balra. A szívem újra hevesebben kezdett verni és megláttam az ágy melletti kis asztalon egy öntöttvas lámpát. Óvatosan kihúztam a konnektorból, majd elindultam az ajtó felé sántikálva. Már épp a kilincs felé nyúltam, mikor láttam, hogy az lenyomódik és nyílni kezd az ajtó. Gyorsan cselekedtem, ösztönből. Lassan nyílt az ajtó, én meg teljes erőmből ütöttem a lámpával. Az egyedüli szerencse, hogy Matt idejében kapcsolt és nem törődve a tálcán lévő tányérral, és szendviccsel, az ütést azzal tompította. - Te jó ég! – kiáltottam, mikor realizáltam, hogy ő az. A lámpa nagy robajjal csapódott a tálcának, be is horpasztotta, a tányér meg ott hevert a földön, szerencsére egy darabbal, a mellette lévő étellel. - Jézusom... - kezdett el nevetni. – Te aztán rám hoztad a frászt. Pedig most pont eljátszottam a jófiút, és csináltam szendvicset. Gyorsan lehajolt, és felkapkodta az ételt a tányérra, én meg csak néztem. Ledermedtem. - Hogy kerültem ide? Mi történt? - Gyere ki a konyhába, csinálok egy másikat és közben mesélek. – mondta miközben elindult. Egy nagyobb nappalin keresztül ment a konyhába, ami nem volt túl nagy. Egy pult ment végig bent az egyik fal mentén, a másik oldalon meg a gáztűzhely volt, a konyha pedig ebédlőben folytatódott. Leültem az ebédlőben lévő asztalhoz és néztem ahogy Matt dolgozik egy újabb szendvics elkészítésén. - Szóval? - Nem tudom mire emlékszel, de azt kérted a mentősöktől, hogy üssenek ki. És mivel nem volt komolyabb sérülésed és rendőri felügyelet is kellett, így felajánlottam, hogy hazahozlak és vigyázok rád. – nem láttam az arcát rendesen, csak néha oldalról, mégsem tükröződött rajta semmilyen érzelem. És bár fura volt a helyzet, mégis nyugodtabb voltam. - És Peter? - Mi van vele? - Csak úgy engedte, hogy haza hozz? Magadhoz? - Most komolyan? – nézett rám értetlen arckifejezéssel. – Felnőtt emberek vagyunk basszus és rendőrök. És előbb stoppoltalak le. – letette elém a tányért, és látta, hogy elgondolkoztam. – Figyelj Cat – ült le mellém -, ha valamiről beszélni szeretnél... Például, hogy mire emlékszel... - Jól vagyok. És hogy találtatok meg? - Én utánad mentem mikor kifutottál a bálról, de nem találtalak, és gyanús volt a helyzet. Másnap reggelre vált biztossá a baj, így Peter meg én külön nyomoztunk. Én bevetettem az utcai kapcsolataim, ő a többi rendőrrel kutakodott Konlow után. Majd majd írt egy SMS-t, hogy tudja hol lehetsz, és mivel én a közelben voltam, így nem vártam erősítésre. - Nem is tudom mit mondjak. Köszönöm. Ha te nem lettél volna... - elharaptam a mondat végét. Úgyis tudja mit mondtam volna. - Van itt valamilyen ruhám? – tereltem végül a témát. - A pirosat kidobtam, mert fel volt vágva. - Jó, akkor hazaugrom taxival a ruhámért, lezuhanyzom és bemegyek az őrsre. - Biztos jó ötlet? – láttam a rosszallást a szemében, de nem különösebben érdekelt. - Igen. Ott találkozunk. – álltam fel, mire éreztem, hogy Matt visszahúzza a kezemet. - Akkor veled megyek. Nem hagylak egyedül. - Matt – néztem rá kérlelően -, egyedül kell lennem. Ígérem, hogy két-három órán belül az őrsön leszek, de most hadd menjek. - Rendben. – engedett el és láttam a csalódottságot a szemében. - De ezt azért elviszem. – vettem el a szendvicset, és rámosolyogtam. A taxi pár perc alatt hazavitt, én meg boldogan álltam be a zuhany alá. Az egyik kis polcocskára tettem egy kés. Lehet, hogy paranoiás lettem, de jobb az óvatosság. Bár a tettest elfogtuk, mégsem vagyok annyira nyugodt. Lehet, hogy mert nincs rács mögött. De ma ezen változtatok. Éreztem, ahogy folyik le rajtam a melegvíz, ahogy átmelegít, de mégsem mosta le a sok koszt. Csak dörzsöltem, és dörzsöltem a bőröm, de éreztem rajta az elmúlt napok szennyét. A zuhany után megálltam a tükör előtt. A szemem beesett volt, az arcom sebes a gyűrűtől, mikor megpofozott, és a kulcscsontom alatti vágás is elég csúnya. Legszivesebben sírtam volna. Megállás nélkül. De azt nem lehet. Az élet megy tovább. Tovább kell lépni. Nem ragadhatok a múltban. Megszárítottam a hajam, majd felöltöztem. A legszigorúbb, félelmetesebb szerelést próbáltam összeállítani, ami csupa fekete darabokból állt. Azt akartam, hogy féljen tőlem. Féljen egy kihallgató szobában maradni velem. Pont úgy féljen, mint én. Még a hajam is kontyba fogtam. Megfordult a fejemben, hogy mi van, ha egy embere tette ezt, és nem is ő. De az nem lehet. A bizonyítékok magukért beszélnek. A gyűrű, a hangtorzító, a tetoválás... Basszus. Jutott eszembe. Nem is beszéltem a tetoválásról. Még a mentőautóban kikérdeztek, én meg elmondtam kb mindent, a magasságáról, súlyáról, gyűrűről, hangátalakítóról. De a tetoválásról teljesen megkeletkeztem. De nem baj, ha beérek, majd helyesbítek a vallomásomon. Nyugtattam magam és alig vártam, hogy beérjek. A úton gondolkoztam, de nem jutottam mégsem semmire. De a bizonyíték megvan. Konlow a sitten fog megrohadni. Bekopogtattam a rendőrfőnök irodájába, majd beléptem. - Maga meg mit keres itt? – lepődött meg. – Otthon kéne pihennie. - Munkára jelentkezem. Szeretném folytatni az ügyet. – jelentettem ki határozottan. - Még szép, hogy nem. Maga az egyik korona tanunk, aki megsérült, biztos vagyok benne, hogy pokoli pszichikai állapotban van és ezek után még dolgozni akar? - Igen uram. Itt vagyok a legnagyobb biztonságban és míg dolgozom, legalább nem egyedül élem át a történteket újra és újra. – nem néztem a szemébe. Képtelen voltam. Tudtam, hogy meg fogja tagadni az ügyre való visszahelyezésem, de reménykedtem, hogy megsajnál. - Ki van zárva. Itt a rendőrségnél mi nem személyes bosszú hadjáratokat vezetünk. Nem képzeljük magunkat igazságosztónak. Most pedig menjen haza és kirendelek maga mellé valakiket, hogy legyen éjjel-nappal őrizet alatt. - Kérem uram. – próbáltam meg hatni rá. – Legalább öt percet adjon a kihallgatóban vele. Csak öt percet. Tudnom kell miért. – megbicsaklott a hangom, de összeszedtem magam. A főnök egy nagyot sóhajtott és már tudtam, hogy megenyhült. - Legyen. De csak öt perc. És ha egy ujjal is hozzányúl, nem csak szabadságon lesz, hanem fel is függesztem. - Köszönöm. – mosolyogtam. – De készüljenek. Vallani fog. - Mindent rögzítünk ne aggódjon, de semmi fizikai kontaktus. Remegett a kezem ahogy magam mögött visszacsuktam az ajtót és szóltam Cortez-nek, hogy hozza Konlow-ot a kihallgatóba, addig legalább lesz két percem felkészülni. - Cat! Neked pihenned kéne! – Peter állt mögöttem. Mikor megláttam a nyakába ugrottam és el sem akartam engedni. – Hogy vagy? – kérdezte aggódva. Mérhetetlen kedvesség és bűntudat sugárzott belőle. - Meg vagyok. – vontam meg a vállam. – És te? Mi a baj? - Annyira sajnálom. – hajtotta le a fejét. – Az én hibám. Ha nem iszom annyit, ha nem akarok versenyezni Matt-el, akkor nem menekülsz el, és... - rácsapott ököllel a mellette lévő asztalra, mire páran felénk néztek. - Hé-hé. – emeltem föl a kezét, és kényszerítettem, hogy rám nézzen. – Ez nem a te hibád! Ha nem akkor rohanok ki, akkor talál más alkalmat, hogy elvigyen. Nem a te hibád. – nyomatékosítottam. És megöleltem megint. El is felejtkeztem a Peter-es dologról, de mindegy. A lényeg a zárt ajtó mögött vár, amire az van írva, hogy kihallgató szoba. – De most megyek, és kicsikarok pár vallomást. – suttogtam a fülébe, és hátat fordítva elindultam az ajtó felé. Kifújtam a levegőt mielőtt lenyomtam volna a kilincset, majd beléptem. A széken ült, keze az asztalhoz bilincselve. Felnézett rám, de tekintete kíváncsi volt, mintsem dühös, vagy önelégült, mint amilyet vártam volna. - Semmi haragos, vagy önelégült vigyor? Nem ilyen jó érzés ha téged bilincselnek meg, igaz? – erőltettem magamra egy mosolyt, ami inkább vicsorgás volt. - Nem tudom miről beszélsz. – felelte nyugodt hangon és állta a tekintetemet. - Miért állítottad, hogy nem csináltál semmit? – vágtam a közepébe. - Mert először és utoljára akkor láttalak, mikor itt körbe vezettél, évekkel ezelőtt. – hangzott az egyszerű válasz. Képtelen voltam leülni. A kezeimet az asztalra támasztottam és úgy magasodtam fölé. Ez az én terepem. Most én irányítok. - Szóval azt állítod, hogy nem te raboltál el a saját jótékonysági rendezvényed végén, vittél el egy hotelbe, egy olyan szobába ami a te neveden van, majd tartottál ott, faggattál magadról és próbáltál megerőszakolni és megkínozni? – próbáltam tárgyiasítva sorolni ezeket a dolgokat és éreztem, hogy a hátam mögötti üvegfal mögül figyel a rendőr-főkapitány. Konlow arcán megint meglepettség látszott, de talán jó színész, vagy én leptem meg az erős, határozott kiállásommal. - Esküszöm, hogy nem én voltam. – rázta a fejét. - Ne hazudj nekem! – kiáltottam fel amilyen hangosan csak tudtam és rácsaptam az asztalra. Megijedt. Láttam ahogy szaporábban veszi a levegőt és összeszorítja az állkapcsát. - Nem hazudok. Mint később megtudtam a jótékonysági bál előtti napon ütött ki valaki. Nem emlékszem semmi másra, a következő emlékem az, hogy valaki leteper, és megbilincsel, majd elrohan. – Matt - Aztán jön több rendőr is. - Most komolyan azt várod, hogy ez elhiggyem? – lassan megkerültem az asztalt, és odasétáltam mellé. – Azok után, amit tettél velem? – sziszegtem. – Arról nem is beszélve, hogy rendőri segítséggel fegyverekkel kereskedsz. Ja és persze el is felejtettem, megölted a kollégámat. – kiáltottam rá. - Nem! Rendőrt sosem ölnék. Tudom mi jár a rendőrgyilkosoknak. – intett a fejével jobbra-balra és maga elé bámult. - Oh, szóval tudod? Jó. Mert én azt megháromszorozom neked! - De nem én voltam! - Szóval én saját magam raboltam el, Daniel saját magát ölte meg, a fegyverek meg eladták magukat? Hm? - Nem tudom. Vagyis nyilván nem, de... - Nézz a szemembe. – szakítottam félbe és utasítottam. Még egyszer megismételtem, hogy rám nézzen, és makacsságot láttam rajta, de ugyanakkor nem volt ott az a fölényesség. – Mikor Daniel meghalt ígéretet tettem, hogy levadászlak. Szerencséd, hogy a kollégám talált meg, mert nem beszélgetnénk most, ha kiszabadultam volna. – suttogtam. – És szerintem higgy nekem, mikor azt mondom, hogy nem kell most vallanod, semmi gond. De Istenre esküszöm, hogy azt a sok haragot és fájdalmat levezetem rajtad. Akár úgy, hogy börtönbe zárlak, akár úgy, hogy megkereslek. Félt. Láttam a szemében. Más volt most, mint ott, a szobában. Azon is eltűnődtem, hogy nem skizofrén e, vagy valami, mert képtelenség, hogy ráijesszek egy pszichopatára. - Rendben. Fegyverrel kereskedem. És volt egy belsős emberem. Nem tudom ki az. Arc és név nélkül segített pénzért nekem. Tudok adni számlaszámot, hogy hova küldtem a pénzét, de a rendőrgyilkosság előtti napon eltűnt. Szerintem ő ölte meg a rendőrt, az biztos rajta kapta. Lehet, hogy az elrablás mögött is ő áll. - És én most higgyem el, hogy egy rejtélyes korrupt zsaru áll minden mögött? – kérdeztem gúnyosan. - Igen. – felelte erre öntelten, mire betelt a pohár. - Igen? Majd meglátod, mikor lesz ilyen öntelt a képed újra, ha lecsukatlak rendőrgyilkosságért és másnapra halott leszel. Azt garantálom! – túl messzire mentem a megöletésére tett célzással, de nem érdekelt. - Nem én voltam. – kelt ki ő is magából. – Rohadtul semmi közöm az egészhez. - visszakézből felpofoztam, mire meglepetten nézett rám. - Tényleg? Semmi? És a hangátalakító, ami a kicseszett nyakadban lógott? Vagy a gyűrű, ami ott lógott mellette? Láttam mikor fölém másztál az ágyon. Láttam rajtad, mindkétszer. - Nem az enyém! - Nem a tied? Ennél röhejesebb dumát még nem hallottam. Valaki csak úgy odatette, de te nem tehetsz semmiről igaz? Mindjárt az jön, hogy csak egy áldozat vagy. – kiabáltam, és tudtam, hogy az is csoda, hogy a pofonra nem rontottak be a többiek, nincs több durvulás. Vagy csak egy utolsó. - Tényleg csak egy áldozat vagyok? Akit átvertek. – a fogát csikorgatta és az asztalra csapott. - Ó tényleg? – kiáltottam - És a tetoválás? Az sem a tied? – kezdtem el felrángatni a pólóját, mikor hallottam, hogy kivágódott az ajtó, ami a legkevésbé sem érdekelt. Rángattam az anyagot, az is lehet, hogy elszakadt, de nem álltam le. - Davys nyomozó! - Segítsenek már! – kiabált és fészkelődött Konlow, ahogy én téptem az anyagot, mert a szíve fölött kellett lennie. A szövet biztos beakadt valahova, mert egyszer csak simán felhúztam a nyakáig, de tetoválás nem volt. Éreztem ahogy megfogja valaki a karom és kirángat, de minden olyan tompa volt körülöttem.