Love Without Fear (Stray Kids)

5. Egy különleges nap

-Jól vagy?-hallom az ismerős mély hangot
-I..igen.Nincs semmi bajom.-fölsegített,és most már szemtől szemben álltunk egymás előtt.

-Hogyhogy itt vagy Dél-Koreában?- döbbent arckifejezése átváltott széles mosollyá.
-Hát..hosszú történet...-nevetek zavartan.

Nincs kedvem mesélni neki a szüleim balesetéről,mégpedig:
1.mert nem ismerem annyira hogy ilyen személyes információt megosszak vele,akármennyire is "rajongok" érte.
2.ha elkezdenék mesélni a szüleimről,lehet,hogy egyszer csak elsírnám magam.
Ígyhát maradt a 3.lehetőség:

-Majd később elmesélem..De te mit keresel itt?
-Mit keresnék Dél-Korea egy parkjában?-nevette el magát ő is zavartan és beletúrt a hajába.-Ez is hosszú történet.A lényeg,hogy volt egy vitánk a többiekkel és muszály volt egy kicsit kiszellőztetni a fejem.De most már jobban vagyok.-És...meddig maradsz?
-Azt még nem tudom.Egy jó ideig biztos.
-És mennyire ismered már a helyet?-elkezdtünk sétálni.
-Hát...nem annyira mivel csak tegnap érkeztem.
Köhintett egyet,majd megszólalt mélyebb hangon:
-Akkor megengedi hölgyem,hogy megmutassam a látnivalókat?- nyújtotta felém a karját,egy huncut mosoly kiséretében.
-Persze-nevettem,és belekarolva folytattuk az utunkat.

-Huh.Jó sok mindent bele sűrítettél ebbe a 2 órába.
-Ugye milyen szép Korea?
-Igen.Szívesen élnék itt.
-Én is szeretek itt élni.Néha legszívesebben csak sétálgatnék egész nap,beülnék egy étterembe anélkül hogy bárki tudná,hogy ki vagyok,vagy elmennék túrázni.-sóhajtott egyet Jinnie és kissé,mintha szomorkásan meredt volna a távolba.-Tudod,nekem ilyenekre nincsen időm.De nem is baj,hiszen ezt az életet én választottam és nagyon élvezem is hogy a Stray Kidshez tartozhatok.-kezdett el mosolyogni.-Csak....
-Néha szeretnél egy átlagos ember lenni.-fejeztem be a mondatát.
-Igen-nevette el magát.
Majd hirtelen csönd alakult ki kettőnk között.
Csak néztük hosszasan egymást és mintha valami fényt fedeztem volna fel Hyun szemében amikor engem figyelt.

-Na de most már mennem kell.-sóhajtottam egyet.
-Oké.De először elmeséled,hogy miért is jöttél Koreába?
-Csak...csak meglátogatom a nagyszüleimet,mert itt élnek és már régen találkoztunk.-próbáltam egy kamu mosolyt erőltetni az arcomra.
-Oh..értem.Micsoda véletlen,hogy pont itt élnek.
-Hát...mindenketten el akartak költözni külföldre és szeretik a különleges dolgokat, Korea pedig eléggé különleges hely,így hát ide jöttek.-Most viszont megyek,mert a végén még azt fogják hinni,hogy elraboltak.-mosolyogtam.
-Jó.Akkor majd találkozunk még...valamikor.
-Igen.-nevettem zavartan,aztán megfordultam és el akartam indulni,de csak két lépést sikerült megtennem,mert hirtelen egy szorítást éreztem magam körül.

Hátulról átölelt Hyunjin,mint egy kisgyerek.
Csak ez a gyerek jóval magasabb volt nálam és erősebb is.Meg az illata is vonzóbb volt egy gyereknél.

Lehajolt a fülemhez és éreztem,ahogy kifújja a levegőt,amitől tiszta libabőrös lettem.

-Megkaphatom a számod?-suttogta a fülembe,majd elém tartotta a telefonját.

-Igen-mondtam kipirosodott arccal,majd leírtam.

-Köszi.-távolodott el tőlem vigyorogva.-Ne aggódj lesznek még ilyen meglepetések.-kacsintott és mintha mi sem történt volna intett egyet,majd elsétált.

Meglepetten néztem és mikor láttam,hogy már nem fog visszafordulni,én is elindultam hazafelé.

*otthon

A mamáméknak fel sem tűnt,hogy ideiglenesen távol voltam.Gondolom mivel tudták,hogy eléggé megrázott, ami a szüleimmel történt,ezért nem is akartak zavarni egész nap.