Love Without Fear (Stray Kids)

A Múlt

Hyunjin emlékei

(2018.05.08)

Egyre feljebb emelkedünk. A távolban az utcai fények világítják meg a sötét utakat, az égbolton pedig csillagok ragyognak.
Vissza fordulok az előttem ülő lányhoz és úgy érzem most minden tökéletes.
Elmélázva figyelem fénylő, barna szemét és kicsit közelebb hajolok.
Ő viszont nem mozdul. Csak ül és mintha szomorkásan nézne rám.

Hirtelen megtöri a csendet egy hang.
Előkapja a telefonját, ír valamit, aztán zavartan vissza csúsztatja a táskájába.

-Ki volt az? - nézek rá kérdőn.
-Csak egy barátnőm. Azt akarja, hogy holnap menjek el vele vásárolni. - válaszolja egyszerűen és beharapja alsó ajkát.

Tudom hogy hazudik. Túl jól ismerem.
De nem válaszolok rá semmit.
Olyan jó ez a pillanat, nem szeretném elrontani.
Még utoljára hagy legyek vele kettesben, mintha minden rendben lenne.
Még utoljára hagy hidjem azt, hogy szeret és fontos vagyok neki. Utoljára.....

Mielőtt megtudom az igazságot.

Szomorkásan vissza nézek a városra.
Így maradunk egészen addig, míg földet nem ér az óriáskerék.

🌧️🌧️🌧️🌧️🌧️🌧️🌧️🌧️🌧️🌧️🌧️🌧️🌧️🌧️🌧️

(2018.05.26.)

Sétálok haza felé és mosolygok.
Bevásárlásnál észre vettem egy csokit, ami pont a kedvence. Biztos örülni fog neki a szerelmem, hogy meg vettem neki.

Átugrálom a víztócsákat, mint egy kisgyerek és még a szakadó eső se tudja elrontani a kedvemet.

Mikor oda érek a lakásához, beírom a kódot és fölsétálok a lépcsőn.

Matatok egy darabig a kulcsommal, aztán sikerül kinyitnom az ajtót.

Belépek és semmit nem hallok.

-Megjöttem! - mondom még mindig vigyorogva és a hátam mögé rejtve az édességet.

Csönd van.

Besétálok a konyhába és piszkos edényeket találok a pulton, az asztalon pedig két boros poharat.
Biztos meg akart lepni egy vacsorával.

De..... Ezekből a poharakból már ittak.

Beljebb megyek, egészen a hálószoba elé.

Hirtelen hallok valamit.
Nem hiszek a füleimnek.

A barátnőm nyögéseit hallom.

Berontok a szobába és lefagyott tekintettel figyelem, ahogy egy idegen férfi mozog meztelenül fölötte, a ruháik pedig szanaszét vannak a szobában.

Amint észre vesz, lelöki magáról az embert és a takarót maga köré csavarva odajön hozzám.

-Jinie, ez nem az aminek látszik! - néz rám kétségbeesetten.

-Oh.. Dehogyisnem az! Vak azért még nem vagyok! -fröcsögöm a szavakat aztán a falhoz vágom a csokit, amit neki vettem.

Elkezdenek folyni a könnyei.

-Én....én... Nem is tudom, hogy mi van velem!-szipogta.-Egyszerűen csak megtörtént az egész!

Dühösen a falat bámultam, aztán ránéztem.

-ELMONDJAM HOGY MI VAN?? - VÉGE VAN!

-Jinie! - fogja meg a karomat.

-Nem! Fogd be! Kurvára nem érdemeltél meg engem, mert csak egy ribanc vagy, aki kihasználja az embereket!! - ordítom oda neki és undorral az arcomon otthagyom.

Lerohanok a lépcsőn egészen ki az utcára és egy park felé veszem az irányt.

Megállok egy padnál és a tenyerembe temetve az arcom, elkezdek sírni.

Hogy lehettem ilyen hülye, hogy nem vettem észre ami körülöttem történik?
Itt volt a szemem előtt, de nem foglalkoztam vele!

Most már nem érdekel semmi.
Hagytam hogy az eső lehűtse a testemet.

Egyszer csak csipogott egyet a telefonom.
Elővettem és a kijelzőn ez állt:

200 ember használta a #StrayKids-et és 80 ember a #Hyunjin-t az instagram képeihez.

Bambultam a képernyőt.

Hogy tud egy csomó ember úgy szeretni engem, hogy nem is ismernek? - néztem keserűen.

Mondjuk.... Úgy látszik én is úgy szerettem valakit, hogy nem tudtam, ki is ő valójában.

Elkezdtem pörgetni a képeket és egynél megállt a tekintetem.

Egy fekete-fehér kép volt egy lányról, aki egy rajzot tartott a kezében rólam.

Ez volt alá írva:

Even if my life broken me, your voice always cheer up. 💜

Az eső elmosta a könnyeimet és halvány mosollyal néztem ezt a kedves üzenetet.

Nem szabad feladnom... A Stayek miatt sem. Tartozom nekik annyival, hogy megmutassam nekik,egy jó embert szeretnek. És nekik sem szabad feladniuk soha.

Megtöröltem az arcom, felálltam és elindultam a dorm felé.

Soha többé nem fognak kihasználni és keresztül sétálni rajtam az emberek.

🌠🌠🌠🌠🌠🌠🌠🌠🌠🌠🌠🌠🌠🌠