Kötelék

1.fejezet

A tojás rendszeresen rázkódott és lehet, hogy tíz perc telt el, lehet hogy egy óra, de végül egy két repedés közti darab az ágyamra hullott. Visszafojtott levegővel vártam, hogy valami történjen, míg egy utolsót remegett a tojás és utána darabjaira hullott. És a darabok közt ott feküdt összegömbölyödve egy piros bundás lény.
A vaksötétben, hiába szokott már hozzá a szemem, nem láttam minden részletet. A piros bundás valami megmozdult és felült. Még így is, hogy most született már akkora volt, mint egy felnőtt macska. Belegondolni is dúrva volt, hogy ha felnő, mekkora lesz.
Annyira veszélytelennek és rémültnek tűnt, hogy győzött a kíváncsiságom és óvatosan felmásztam az ágy ellentétes végébe. A szívem a torkomban dobogott, ahogy az ismeretlen teremtményt figyeltem. Talán éppen a faja utolsó példánya fekszik itt előttem. Érdekes és felpezsdítő volt belegondolni, hogy egy ennyire egyedi és különleges lény majd egyszer a hűséges háziállatom lesz. Közelebb kúsztam hozzá egy kicsivel, mire egyből felkapta a fejét. Sárga szeme valósággal világított a sötétben és egyenesen rám irányult. Teljesen ledermedtem. Talán ez mégsem volt okos döntés.
A fletlin lejjebb ereszkedett, szinte már ráfeküdt a matracomra, de készen állt az ugrásra. Mintha egy támadásra készülő vadmacskát néztem volna közvetlen közelről. Megfagyott bennem a vér, de még mindig képtelen voltam mozdulni.
A sárga szeme végigsiklott rajtam. Minden egyes apró részletet megfigyelt, utána pedig kihúzta magát megint és egy kissé oldalra döntötte a fejét, úgy figyelt engem. Ebben már nem volt semmi fenyegető. Elfogadta, hogy nem jelentek veszélyt rá. Vettem egy mély levegőt és közelebb húzódtam az állathoz. Azonnal felém mozdult, megszagolt és amikor a kezemet kinyújtottam felé, dorombolva döntötte neki a fejét. El se hittem, hogy ez épp most velem történik. Meg voltam róla győződve, hogy álmodok. De az a kicsi, piros bundás állat ott ült előttem. A testfelépítése hasonlított egy kutyájéra, de a bundája mintázata eltért. Soha nem lattam hasonlót. A hasán fehér volt a szőr, míg a mancsai, az orra és a hegyes füle fekete volt, a hátát végig vörös bunda borította. A farka nem olyan volt, mint a kutyáknak. Jóval rövidebb. És az egész lény maga nagyobb volt mint az átlagos kölyökkutyák. Még közelebb másztam, vissza arra a pontra, ahol eddig aludtam. A fletlin mellém feküdt, míg én a karommal átnyúlva fölötte lesöpörtem a tojás maradványokat az ágyról. Ő már régen aludt, amikor én még mindig őt bámultam.
Végül akaratlanul is kibukott belőlem.
-Jondalnak foglak hívni. - motyogtam halkan, utána magamhoz öleltem és mindkettőnket betakarva mély álomba merültem.
Reggel, a nap még épp csak felkelt, mikor a bátyám üvöltözésére ébredtem. A szobánkban ugrált fel-alá és megállás nélkül a nevemet kiabálta. Morogva meg akartam fordulni es a fejemre húzni a párnámat, mikor megéreztem az oldalam melletti mocorgást és egyből eszembe jutottak a tegnap este történtek. Kicsit felemeltem a takarót és belestem alá. Jondal az oldalamhoz simulva feküdt. A teste lassan emelkedett és süllyedt.
Csak ekkor tűnt fel, hogy a bátyám már nem az én nevemet kiabálja.
-Vinak! - kiáltotta a bátyám és a szemem sarkából láttam elmosódni egy sárga foltot. Odanéztem és elsőre megijedtem a látványtól. Bátyámnak kicsit a térde fölé ért az a sárga lény, ami egy eltorzított kutyára hasonlított. Hamar rájöttem, hogy a bátyam fletlinét látom. Hasonlított Jondalra, de egy kicsit nagyobb volt és mustársárga bundával született.
Felültem az ágyamon hirtelen és Jondal egyből az ölembe mászott. Evan nem vehette észre, mert szinte le se vette a szemét Vinakról. A saját fletline körülötte rohangált és a bátyám büszkén nézett rám.
-Én nyertem. - vigyorgott.
Bólintottam.
A bátyámmal ismét elindult köztünk egy kimondatlan verseny, abban a pillanatban, hogy megkaptuk a két tojást. A hivatalos nyertes az, akinek előbb kel ki a háziállata.
Látszólag Evannek nagyobb örömöt okozott ez a tény, mint hogy egy majdnem kihalt fajról van szó.
Elmosolyodtam.
-Gratulálok!
-Gyere, Vinak! - vigyorgott a fletlinre a bátyám és kirohant a folyosóra, elindult a szüleink szobája felé, hogy büszkén mutatgathassa nekik.
Amint kiléptek a szobából, kitakartam Jondalt és figyeltem a nyugodtan alvó fletlint. Szinte meg se mozdult és mégis újonnan ő lett a világom közepe. Már akkor tudtam, hogy bármit megtennék, hogy megvédjem. És az sem érdekelt, ha engednem kell a bátyámat nyerni.
Persze még aznap én is bemutattam mindenkinek Jondalt, mint a másodikként született fletlint és akkor elindult közös életünk.
Emlékszem, ahogy együtt nőttünk fel. Míg mi, Evannel nőttünk, a fletlinek bőven leköröztek minket. 15 éves lehettem, amikor Jondal túlnőtt rajtam. Eleinte alig néhány centivel volt magasabb nálam, utána viszont elérte a teljes magasságát, közel másfél méter magas lett. Míg Vinak tovább nőtt. Az egyetlen, akit a sárga fletlin nem ért utól Evan volt.
Mégis, ettől függetlenül hány ember mondhatja el magáról, hogy ekkora házikedvenccel rendelkezik? Kezdetben azt hittük, hogy egyszerűen a külsejük teszi őket különlegessé, de egyszer aztán, amikor véletlenül az egyik szomszéd beállított hozzánk meglepetésszerűen, hamar rájöttünk, hogy a fletlinek képesek láthatatlanná válni. Ezen kívül viszont más jelét nem mutatták a természetfeletti származásuknak.
Ahogy az idő telt, Evan kezdetben minden idejét Vinakkal töltötte. Iskola után szinte rohant haza, hogy vele lehessen, de utána hirtelen egyik napról a másikra focizni kezdett, bulikba járt, barátnője lett. És Vinakra nem maradt ideje.