Kötelék

5.fejezet

Anyu nem engedett a héten már iskolába, miután azt mondtam neki, hogy a reggeli futás közben botlottam el egy ágban és az esés miatt sérültem meg. Egyébként sem tartotta soha jó ötletnek, hogy én a félhomályban fussak az erdőben, hiába van ott velem Jondal. És a hét hátralevő részére betiltotta a reggeli futást és pihenést rendelt el nekem. Ez a pihenés egészen az első nap délutánjáig tartott. Akkor ugyanis Jondal megtalált és még nagyobb energiával ugrált, mint egyébként szokott. Utána pedig futkosni kezdett a szobámban és felborította a székemet. Vinak unottan figyelte őt a bátyám ágyán fekve. Nem sok érdemlegeset tett reggel óta. Akkor jöttem rá, hogy ez nem fog így menni. Nekem hiába kell pihennem, ha közben Jondal darabokra tör mindent.
-Jól van! - adtam be neki a derekamat. - Gyere! Játsszunk kicsit!
A fletlinem szeme felragyogott és engem is majdnem fellökött, olyan gyorsan futott a bejárati ajtóhoz.
Felkaptam egy piros kézilabdát, amit még évekkel ezelőtt edzésekre hordtam magammal és ahelyett, hogy előre, a bejárati ajtóhoz mentem volna, ahogy Jondal várta, a nappali végébe sétáltam és nagyra tártam a kertbe vezető üvegajtót.
Jondal értetlenül nézett rám az ajtóból.
-Gyere! - emeltem fel a labdát, mire nagy nehezen elindult felém.
A dupla szárnyú ajtón könnyedén kifért és hihetetlen gyorsasággal lőtt ki a kertbe. Először attól féltem, hogy nekirohan a növényeknek, amik körbefogják a kertet, de az utolsó pillanatban irányt váltott és végül visszatért hozzám. Kissé a földre lapult, a füleit hegyezte és a szemei egyenesen a labdára irányultak.
Felemeltem a bal karomat, benne a labdával, mire Jondal szemmel követte. Hátrahúztam a könyökömet, a labdát az arcom mellett tartottam. Húztam kissé az időt, borzoltam az idegeit, de ő türelmesen várt. A könyököm vezetésével végül elhajítottam a labdát, ami közel nem repült olyan könnyedén, mintha jobb kézzel dobtam volna. A tekintetem akaratlanul is a sérült csuklómra vándorolt, amit bekötöztünk és, ami most úgy lógott mellettem, mintha lebénult volna.
Alig egy másodperccel késöbb Jondal már vissza is tért, fogai közt a kézilabda teniszlabda méretűnek tűnt. Elém lépett és a földre tette, majd hátrált néhány lépést és újra a a fűbe lapult. Felemeltem a kissé már sáros labdát és ismét elhajítottam, ezúttal már messzebbre repült, de a mozdulat még mindig természetellenes volt. Nagyjából ötször sikerült eldobnom a labdát, miután Jondal megunta és úgy döntött, hogy nem adja vissza a labdát. Szájában a vörös kézilabdával a kert másik felébe menekült és incselkedve nézett rám. Az volt a célja, hogy engem is megfuttasson kicsit. Elindultam felé, lassan közelítettem balról, mire ő jobbra indult. A szemét egy pillanatra se vette le rólam. Vártam a megfelelő pillanatra, utána pedig minden előzetes figyelmeztetés nélkül sprintelni kezdtem egyenesen felé. Jondal egyből reagált és engem kicselezve a hátam mögé került, majd az orrával kicsit lökött rajtam egyet, amitől akaratlanul is előre léptem tovább, és nem hátra, amerre a fletlinem volt. Megakadályozta, hogy leállítsam a lendületemet. Amint visszatért az egyensúlyom, újból felé fordultam és futni kezdtem. Jondal ki akart kerülni, de a hátára ugrottam és onnan nyúltam előre a bénább karommal a labdáért, nem sok sikerrel. Jondal tovább futott mindenféle erőfeszítés nélkül. Az ő teste mellett maximum olyan lehetett, mint mikor egy ember törölközőt tesz a vállára. Semmi különösebb súly. Az egyik pillanatban hirtelen úgy döntött, hogy megáll. Én pedig mivel jobb kézzel nem tudtam rendesen kapaszkodni, a ballal pedig épp a labdáért nyúltam, szépen, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, hasra estem Jondal orra előtt.
Különösen nem lett bajom, semmim se fájt, de tudtam, hogy Jondal ellen erővel és fél kézzel nem tudok nyerni, ezért cselhez folyamodtam. A jobb csuklómhoz kaptam és a hátamra fordulva nyöszörögni kezdtem. Jondal mellém lépett és aggódva figyelt engem. A fejét kicsit lejjebb hajtotta és az orrával vegigsimított az arcomon, ezzel kérve bocsánatot. Kihasználtam hogy közel van és elkaptam a bal kezemmel a szájában lévő labdát, mire a fletlin szeme nagyra tágult és hátrafelé kezdett lépkedni, de már késő volt. Én talpra álltam és a labda a kezemben volt. Fordítottam rajta kicsit, mire Jondal feje vele fordult. Addig fordítottam, míg a nagy állat a földre nem kényszerült. Onnan már nem sok esélye volt. A labdát tovább fordítottam, de a feje már nem tudott fordulni vele, ő viszont nem akart engedni. A feszültségtől a labda durrant egyet mire mind a ketten elengedtük. A kézilabda kipukkadva pihent a földön.
Belőlem azonnal kirobbant a nevetés, míg Jondal értetlenül nézett hol rám, hol a leeresztett labda maradványokra. Hanyatt dőltem és a két kezemet a fejem alá támasztva néztem felfelé. Eredetileg azért, hogy az eget figyeljem, de utána észrevettem egy sárga foltot az emeleti ablakban. Vinak onnan nézett minket. A szeme szomorúnak tűnt, de amikor találkozott a tekintetünk, lemászott az ablakból és eltűnt a szobában. Az ég felé fordultam és akkor tűnt fel, hogy már sötétedik. Jondal mellém feküdt. Pontosabban félig rám, a fejét az ölembe hajtotta, mire én mosolyogva felültem. A tekintetem ezúttal a kerti ajtóra villant, ahol Aaron állt teljesen ledöbbenve.
-Jondal! - sikítottam, mire az állat azonnal kapcsolt, láthatatlanná vált és lemászott az ölemből. Fogalmam sem volt hová ment, de tudtam, hogy nem hagyna magamra.
Aaron levegő után kapkodott és arra a pontra mutatott, ahol az előbb a hatalmas háziállatom feküdt.
Talpra ugrottam és elindultam felé, mielőtt még menekülőre foghatta volna.
-Jondal? - kérdezte kiakadva.
-Aaron, én... - kezdtem bele, de ő nem igazán hallotta meg.
-Jondal?? - kiabálta kikerekedett szemmel és két kézzel bökött az üres kert felé. - Az a Jondal??
Ezúttal csendben várt a válaszomra. Az arca mindent elárult. Kiborult. De közben furcsán lelkes is volt.
-Neeem. - húztam el a számat.
-Borzalmasan hazudsz! - mutatott ezúttal rám, utána lelépett a fűre és a kert közepén megállva körbefordult. - Hova tűnt?
Nem válaszoltam.
Aaron ismét rám nézett.
-Ez hihetetlen! - motyogta. - Igazat mondtál végig. Részegen meséltél róla. És igaz! Emlékszem, hogy azt mondtad képes láthatatlanná válni. Azt hittem ezzel magyarázod, hogy egyedül te láthatod őt.
Aaron nagyon felpörgött és nem tudtam, hogy most nevessek vagy kétségbeessek amiatt, hogy elárultam valakinek a fletlinek létezését.
Végül kénytelen voltam felnevetni, mikor Aaron egyszerűen törökülésben leült a fűbe és csillogó szemmel nézett rám.
-Látni szeretném.
-Tessék? - nevettem fel meglepetten.
-Jondalt.
Hosszan mérlegeltem. Nem tudtam mit mondhatnék. Aaron viszont csendben várta, hogy mit felelek.
Leültem vele szemben és halkan szólaltam meg.
-Én nem kérhetem őt erre. Meg kell értened, hogy még soha senkinek nem mutatta meg magát mások előtt. Szerintem fél. - suttogtam. - Lehet, hogy hiába kérném.
Abban a pillanatban elmosódott közvetlen Aaron mellett a levegő és Jondal jelent meg. Aaront fürkészte és olyan közel hajolt, hogy megszaglászhassa az ismeretlen fiút.
Aaron kikerekedett szemmel először hátrahőkölt a meglepettségtől, utána a fletlinhez húzódott és türelmesen várta, hogy az állat vegigszaglássza és megszokja. Utána lassan emelte fel a kezét, félve, hogy elijesztheti. Óvatosan simított végig Jondal fején, amit az állat meglepő nyugalommal tűrt.
-Mondhatom, hűséges vagy. - motyogtam magam elé. - Én épp magyarázom, hogy mennyire félénk vagy erre gond nélkül előjöttél.
Aaron elneveti magát.
-Ellenállhatatlan vagyok. - vigyorog rám.
-Azért annyira ne menjünk messzire! - legyintettem lazán, de én is mosolyogtam. A feszültség eltűnt belőlem. Bármiben lefogadtam volna, hogy Aaron sose árulná el a fletlineket. Nem miattam. Hanem amiatt ahogy Jondalra néz. Őszinte csodálattal. Nem sodorná őt veszélybe. És ennyi nekem elég is volt, hogy megbízzak benne.