Kötelék

4.fejezet

Az utolsó kicsengetésre már sajgott a csuklóm és az arcom is. Azt se tudtam, hogyan magyarázzam majd meg otthon a szüleimnek a történteket. Az igazságot nem mondhattam. Az árulkodás nem hiszem, hogy dobna a népszerűségemen és a focisták is biztos, hogy csak jobban rám szállnának. Vagyis hazudnom kell a szüleimnek. Megint. Iskola után minden nap egyedül kell hazajutnom, mert a bátyám edzésen van késő délutánig, és nem tud hazavinni.
Az első gondolatom az volt, hogy megvárom a buszt, de a megálló már tele volt és biztos, hogy nem fértem volna fel az elsőre, ami jön. Nagyjából egy órát várhattam volna a következőre.
Nagyot sóhajtottam és elindultam az út mentén az erdő felé, aminek a másik oldalán ott volt a folyó és a kis híd. Amint beléptem az erdőbe, azt hittem jobban vagyok. Egy pillanatra úgy is tűnt, hogy nem fáj már a sebem, de utána szédülni kezdtem és alig öt lépés után a földre zuhantam. Egy pillanat alatt minden elsötétedett előttem.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Reménykedtem, hogy csupán néhány perc, de amikor kinyitottam a szememet és egy autó anyósülésén találtam magamat, közvetlenül a házunk előtt, tudtam, hogy nem így történt. Azonnal felismertem, hogy nem Evan autójában vagyok.
A tekintetem szinte pánikolva keresett valami támpontot, és végül megakadt a kormány mögött ülő Aaronon.
A fiú a házat figyelte komoly tekintettel, amíg észre nem vette, hogy magamhoz tértem. Szinte egyből felém fordult.
-Jól vagy? - kérdezte kissé aggódva.
-Kutya bajom. - mosolyodtam el.
-Te is tudod, hogy ez nem igaz. - rázta meg a fejét.
-Honnan tudod, hogy hol lakok? - vontam össze a szemöldökömet. Szükségem volt valami elterelésre. Mind a ketten tudtuk, hogy nem vagyok jól.
-Tavaly a bátyád rendezett itt egy bulit a focistáknak. Én is itt voltam. - intett a fejével a ház felé.
Bevillant, hogy mekkora bajba kerültünk utána mind a ketten Evannel. A szüleink csak a hétvégére utaztak el, hogy Vinaket és Jondalt orvoshoz vigyék, valami különös megfázás miatt. Innen legalább 10 órás autóútra volt egy speciális orvos a szüleink elmondása szerint.
De azzal egyikünk se számolt, hogy mi ketten annyira kiütjük magunkat, hogy majdnem délután kettőig aludtunk és a szüleink pedig egész este vezettek, hogy ne egy szállodában kelljen aludniuk. Így történt, hogy a buli másnapján, reggel a szüleink hazaértek, mi büntit kaptunk és Jondal megsértődött rám, amiért a rombolásból ő kimaradt.
-Én...nem sokra emlékszem abból az estéből. - szabadkoztam.
-Nem csodálom. Akkor tudnád, ki vagyok. - nevetett fel, mire én meglepetten kaptam felé a fejemet. Aaron nyugodt tekintettel figyelt és úgy ejtette ki a szavakat, mintha minden nap erről beszélgetnénk. - Találkoztunk mi ketten aznap. Sőt, ami azt illeti szinte el se akartál engedni.
-Jézusom - motyogtam elsápadva. - Mondd, hogy nem igaz. Ez nagyon beteg vicc.
-Pedig igaz. Annyira jól érezted magadat, hogy még meséltél is a különleges háziállatodról, akit Jondalnak hívnak. De a lelkemre is kötötted, hogy ne mondjam el senkinek. - nevetett fel. - Szerintem nagyon részeg lehettél. De az is lehet, hogy valami drogot is kaptál mellé, ha ennyire hallucináltál.
Tovább sápadtam. Ha Aaronnak meséltem Jondalról, akkor vajon ki másnak említhettem még?
-Ugye csak előtted égettem le magamat ennyire? - nevettem fel kínosan.
-Velem voltál egész este.
Megnyugodva sóhajtottam egy nagyot. Aaron hallucinálásnak vette Jondalt. Nem lepleztem le a fletlineket.
-Soha többet nem iszom. - jelentettem ki határozottan.
Aaron elmosolyodott.
-Azért kicsit rosszul esik, hogy nem emlékszel rám.
-Nyugtasson, hogy semmi másra se emlékszem arról a napról. - mosolyogtam rá, bár még mindig szégyelltem magamat.
A házból csörömpölés hangja hallatszott ki.
Összerezzentem.
-Be kellene mennem. - nyúltam egyből az ajtó felé.
-Várj! - nyúlt felém Aaron.
Lassan fordultam meg, amennyire az üles engedte, hogy a szemébe nézhessek.
-Engedd meg, hogy mostantól én hozzalak haza az iskolából. Útba esik. - nézett rám szinte könyörögve. Meglepett a szeméből áradó törődés.
Miért akar vigyázni rám? Mi történhetett köztünk akkor este? Mert az biztos, hogy ez a törődés nem a mai nap folyamán alakult ki.
Ellenkezni akartam, de nem voltam rá képes.
-Rendben.
Nem vártam meg a reakcióját, kiugrottam a kocsiból és beszaladtam a házba. Amint becsukódott az ajtó, Jondal rohant le a lépcsőn és én azonnal az ajtó tövébe csúsztam. A fletlin hozzámbújt és addig próbált ölelni, amíg fel nem nevettem.