Kötelék

2.fejezet

Minden reggel elmentem futni. Kivétel nélkül. Reggel ötkor keltem és mire átöltöztem, Jondal már a bejárati ajtónál várt rám, szinte ugrándozva. Még egészen kicsi volt, mikor rájöttem, hogy egy ekkora állatnak hihetetlenül sok energiája van. És közel nem elég neki, ha délután egy kicsit kimegyek vele fogócskázni. Háromszor összetörte a nappaliban lévő üvegasztalt, mire anyukámék végre faasztalt vettek helyette és én összeállítottam Jondal számára egy olyan napirendet, ami eléggé lefárasztja ahhoz, hogy a házban minden ép maradhasson.
Lekaptam a pulcsimat a fogasról és kinyitottam a bejárati ajtót, amin Jondal nagy nehezen átpasszírozta magát és amint kilépett az előkertbe, egyből magára öltötte a láthatatlan álcáját. Sok órányi vita és fenyegetőzés kellett, hogy erre rá tudjam venni, de azóta minden reggel egyetlen nyűszítés nélkül megteszi.
Amikor kiléptünk a kapun, lehúztam a csuklómról a hajgumimat és amíg a hajam összefogásával voltam elfoglalva, gyorsan bemelegítettem a bokámat és utána még ugráltam néhányat, hogy a térdem se sérüljön le. Szinte éreztem magamon Jondal türelmetlen tekintetét, szóval a futás előtti műveleteket fele annyi idő alatt végeztem el, mint általában szoktam, utána pedig kocogva indultam el a városköponttól ellentétes irányba. Végig, a sötét házak közt, egészen a vékony kis folyóig, amin egy gyalogosoknak fenntartott híd ívelt át. Kimondatlan szabályként ez a híd és a folyó biztosította a határt. Szó szerint is határ volt, hiszen a várost választotta el az erdőtől, de kettőnk számára is határt képezett. Amint a talpam a füves oldalon földet ért, mellettem elmosódott a levegő és csak egy sötét bordó foltot láttam a szemem sarkából, ahogy Jondal besprintelt az erdőbe. Utánairamodtam, bár köztudott volt, hogy semmi esélyem tartani vele a lépést, mégis, miután eléggé kifutotta magát, lassított és mellettem haladt tovább, felvéve az én tempómat. Egy hatalmas, majdnem 300 éves fáig futottunk, utána szinte egyszerre rogytunk le és nagy kortyokban nyeltük a levegőt. A torkom és a tüdőm szúrt a hideg levegőtől, mégis, különös megnyugvást éreztem. Büszke voltam magamra, hogy múlt héthez képest is fejlődtem. Hát még az évekkel ezelőtti önmagamhoz képest. Emlékszem az első futásunk alatt a hídig se jutottunk el, ami pedig csak nagyjából két kilóméter. Eleinte nagyon kifáradtam a reggeli futásoktól és akadt olyan nap is, ami után majdnem egy hétig izomlázam volt. Ehhez képest ma már szinte meg se érzem azt a rövid részt, ami a háztól a folyóig vezet. Már csupán felvezetésnek szamít és néha Jondal még hamarabb is fárad el, mint én.
Nagyjából negyed órát feküdtünk ott, míg végül én felugrottam és leráztam a lábaimat. Jondal vette a célzást és talpra állt. Ideje volt hazamenni. Már közel nem futottunk olyan gyorsan, inkább csak lazításként.
Amint beléptünk a házba, Jondal a szobánk felé indult, ahol a bátyám es Vinak még nagyban aludtak, én pedig bevetettem magamat a fürdőszobába és gyorsan lezuhanyoztam. Csak miután kijöttem a hűvös víz alól, akkor álltam neki keltegetni Evant. A nagy mamlasz először nyöszörgött valamit, másodjára pedig a másik oldalára fordult és a párnáját a fejére szorította, hogy ne halljon engem. Felkaptam a földről Vinak párnáját, amitől az évek alatt csak nem akar megválni, és egyenesen a bátyámra hajítottam. Vinak gondolkodás nélkül a párna utan vetette magát, mire a bátyám kiáltása töltötte be a szobát.
Nem bírtam ki mosolygás nélkül.
-Utállak! - nyöszörgött Evan a hatalmas fletlin alól.
-Neked is jó reggelt! - nevettem fel, aztán magamra kaptam egy fekete farmert és a konyhába indultam, hogy összerakjak valami reggelit magamnak.
Két falat volt hátra a zabkásámból, amikor Evan leállított a konyhába, nyomában Vinakkal. Míg a fletlin friss volt és majd kicsattant az energiától, addig a bátyám úgy nézett ki, mint akit háromszor jó erősen elvertek. Téglával.
Egyszerű, tintakék farmer volt rajta és fehér trikó, ami látni engedte izmos karját. A hajához tudom, hogy nem nyúlt, mert nagyjából annyira volt kócos, mint egy szénabogja. Lehet, hogy a lányoknak az iskolánkban bejön az annyira igénytelen fiúk tömege, mint amilyen a bátyám is, de én sose fogom megérteni, miért nem képes legalább megfésülködni.
Evan leemelt egy tálat a polcról és zabpelyhet borított bele, majd egy kevés tejet öntött rá.
Miután befejeztem a reggelit, a mosogatóba tettem a tálat és az emeletre mentem, hogy összerakjam a táskámat. Amikor farmer dzsekiben leértem és elkezdtem felvenni a cipőmet, a bátyámnak akkor esett le, hogy mennyi az idő. Magába öntötte a zabpelyhet, aminek a fele ennek következtében egyenesen a pólóján és az ölében landolt. Kapkodva sietett fel és vagy háromszor átöltözött, mire újra lejött, hogy belebújjon a cipőjébe.
Vinak végig mellette járt és csóválta a farkát. Olyan áhítattal teli tekintettel figyelte a bátyámat, ahogy soha senki másra nem tudna nézni. És a bátyám talán még meg se érdemelte.
Jondal jelent meg a lépcsőn, lassan és kecsesen. Addigra sikerült Evannek elkészülnie és ezúttal ő kezdett el sűrgetni engem.
-El fogunk késni! Kapd már magad! - mordult rám és gyorsan megsimogatta Vinak fejét, utána kirohant a házból a kocsijához.
Amint a báryám kilépett, Vinak arca megkomolyodott. Úgy nézett rám, mintha én lennék az oka annak, hogy Evan nem foglalkozik vele, utána megfordult és eltűnt a nappaliban.
Elhúztam a számat.
Gyorsan magamhoz öleltem Jondalt. A fletlin a vállamra hajtotta a fejét és így húzott közelebb magához. - Iskola után jövök. - köszöntem el és bezártam a bejárati ajtót. A bátyám már a ház előtt ült az autóban. Egyik kezét lazán a kocsi oldalán nyugtatta, a másikkal a kormányt fogta. Egy nyitott tetejű fehér kocsi volt. Minden tulajdona közül erre volt a legbüszkébb. Szülinapjára kapta a szüleinktől. Akkor mindennél jobban erre vágyott és a mai napig nem bánta meg, hogy akkor ezt kérte. Ahogy én sem bántam meg, hogy nem ezt kértem. Az én ajándékom egy Spanyolországi út volt, ahova anyukámmal mentünk el, kettesben. Egy héten át feküdtünk a tengerparton, napoztunk és búvárkodtunk. Életem legszebb hete volt. Még mindig emlékszem minden egyes apró részletre arról a spanyol kis szigetről.
Beugrottam az anyósülésre, Evan mellé, mire ő egyből a gázra taposott. Tíz perc alatt beértünk az iskolába. Azonnal kiszálltam a kocsiból és egy szó nélkül eltűntem az iskola folyosóján. Már öt perce tartottak az órák és én nem szívesen késtem. Amint megtaláltam a termem ajtaját kettőt kopogtam és benyítottam.
-Sophie. Örülünk, hogy megtisztelsz a jelenléteddel. - szólalt meg gúnyosan a tanár.
-Hát még én. - motyogtam magam elé.
-Foglalj helyet!
Szót fogadtam a tanár úrnak és az utolsó padba ültem le, egy barna hajú lány mellé.
-Fogadjunk, hogy a bátyád hibája volt megint. - szólalt meg anélkül, hogy rám nézett volna.
-Mint mindig. - bólintottam. Nem állítanám, hogy Carolinával barátnők vagyunk. Csupán beszélgetünk órán, ha már a legtöbbször mellette ülök.
-Mikor szerzel végre jogsit? - mosolyodott el.
-Ha Evan úgy dönt, hogy nem hoz el többet. Vagy ha megsérül a kocsija. Addig felesleges.
-Azért feleslegesnek nem mondanám. A héten már kétszer késtél el miatta. Ez a harmadik. - nézett ram szúrós szemmel Carolina.
-És akkor? - vontam meg a vállamat.
-Még csak szerda van. - nevette el magát.
Én is elmosolyodtam.
-Még átgondolom.