Kötelék

7.fejezet

Csak kapkodni tudtam a fejemet egyik fáról a másikra, miközben az emlékeim közt kutattam, hátha felismerem a helyet. Egy teljesen szokványos erdőben voltunk. Semmi egyedi nem volt a fákban. Egy épületet se láttam a közelben.
Aaron nagyot sóhajtott, miközben felküzdötte magát a földről.
-Javítsatok ki, ha tévedek, de nem rég még nálatok voltunk. Kilóméterekre a legközelebbi erdőtől. Hogy kerültünk most mégis ide egy pillanat alatt? - mutatott körbe, mintha magunktól nem látnánk a környezetet.
-Szívesen mondanám, hogy tévedsz. - sóhajtott Evan nagyot a csapattársára nézve. - De sajnos nem tehetem. Amennyiben valaki nem ütött ki mindannyiunkat egyszerre és vonszolt ide, csoda történt.
-Inkább varázslat. - javítottam ki.
-Varázslat? - horkantott Evan. - Nem gondolhatod komolyan, Sophie.
-Van egy több, mint másfél méter magas háziállatod, aki képes láthatatlanná válni, de a teleportálás gondolata szerinted hülyeség? - vontam fel a szemöldökömet kérdőn.
Evan szeme villámokat szórt, de egyetlen szót sem szólt.
-Mi lehet most a fletlinekkel? - kérdezte Aaron elgondolkodva.
-Őszintén remelém, hogy otthon vannak biztonságban. - sóhajtottam nagyot.
-Félek erre kevés esély van. - húzta el a száját Evan és körbefordult, mintha azt hinné, hogy eddig csak nem vettük észre Jondalt és Vinakot. - Ha mi mind a hárman eltűntünk, lehet, hogy ők is.
-De mi épp fogtuk egymás kezét. Ők nem értek hozzánk. Talán megúszták. - gondolkodtam hangosan.
-Így működne? - vonta össze a szemöldökét Aaron.
-Fogalmam sincs. Nem értek a teleportáláshoz. - nevettem fel.
-Akkor köszönjük az értékes hozzászólást. Sokat segítettél vele - jegyezte meg Evan gúnyosan.
Már épp nyitottam a számat, hogy visszavágjak, amikor az egyik bokron szó szerint keresztülzuhant egy srác és az orrunk előtt terült ki a fűben. Teljesen belémfagyott a szó, azt se tudtam, mit mondjak, de nem is nagyon volt időm gondolkodni, mert amint elkezdett mocorogni ugyanazon a bokron kecsesen átlépett egy magas szőke hajú srác és miután végigmért minket, a lábánál heverő fiúhoz szólt.
-Amikor azt mondtad hatásos belépőt szeretnél, nem egészen erre gondoltam, Nataniel - suttogta a szőke hajú fiú. Sokkal mélyebb hangja volt, mint amire számítottam és az arca enyhén eltorzult, ahogy a nevetését próbálta visszatartani.
A másik srác felemelte a fejét és egy adag fűcsomót köpött ki a szájából, amitől nekem felfordult a gyomrom.
-Hát én sem. - pillantott fel a haverjára, majd felé nyújtotta a kezét, valószínűleg abban a reményben, hogy segít neki felállni, de a másik egyszerűen átlépett rajta és megállt előttünk karba font kézzel.
-Neem nem kell segítség, Cameron - kiáltott Nataniel a szőke után szarkasztikusan.
-Hát még jó, hogy nem kell. - mosolyodott el Cameron, de a szemét le se vette rólunk.
Nem tudtam eldönteni, hogy mosolyogjak az előbbi jeleneten vagy ijedjek meg az előttem álló fiú átható tekintetétől.
Nataniel végül nagy nehezen talpra állt és velünk szemben helyezkedett el ő is. Így, ahogy egymás mellett álltak, észrevehetőek voltak a különbségek kettejük közt. És nem csak a hajuk színe.
Cameron, bár magasabb volt és nagy termetű, Nataniel sokkal izmosabbnak és sportosabbnak tűnt. A karján feszült a póló, ahogy behajlította. De az arcuk kísértetiesen hasonlított. Szinte minden vonás és testrész megegyezett.
Nem kellett zseninek lennem, hogy rájöjjek, testvérek.
-Ne haragudjatok meg ránk ezért a kissé kínos előjátékért. Egyesek nem képesek tájékozódni. - szólalt meg Cameron enyhe gúnnyal a hangjában és a fejével a mellette álló fiú felé intett.
Nataniel felhördült.
-Hamarabb ideértünk volna, ha arra fordulunk, amerre én akartam.
-És még hamarabb, ha hagyod, hogy én irányítsak. - fordult a testvére felé Cameron és úgy tűnt, hogy egy hosszú vita veszi kezdetét egy percen belül, ha nem lépünk közbe.
-Fiúk! - szóltam rájuk bizonytalanul.
Az ismeretlen, női hangra egy pillanat alatt abbahagyták és felénk fordultak.
-Azt hiszem magyarázattal tartoztok.
-Oo igaz is. - bólintott Nataniel és közelebb lépett hozzám, hogy kezet foghassunk. -Nataniel vagyok. Ő meg a bátyám, Cameron. Jobban jártok, ha odafigyeltek arra, amit mondunk, mert nélkülünk kb esélytelen, hogy hazajussatok. - mosolyodott el, mire tíz percen belül másodjára esett le az állam.
-Ezt mégis hogy érted? - kérdeztem figyelmen kívül hagyva a kezét. Aaron és Evan döbbent csendben hallgattak mögöttem, hagyták, hogy én beszéljek.
Amikor Natanielnek leesett, hogy nem fogok kezet fogni vele, végül leengedte a karját és nagyot sóhajtott.
-Ehhez jobb lenne, ha leülnétek.
-Mégis miről beszélsz? - kérdeztem egyre idegesebben.
Cameron megunta, hogy csendben hallgasson. Egyszerűen tarkón vágta a testvérét.
-Gratulálok, öcskös. Nem akarod egy kicsit még jobban megrémíteni őket? - húzta el az utamból Natanielt és inkább ő állt elém.
-Amire a nagyokos testvérem célzott, hogy idegen helyen vagytok, ne mászkáljatok el.
-Ti hoztatok ide minket? - szólalt meg hirtelen Aaron, mire a szőke hajú srác szeme rávillant.
-Igen. De nem önszántunkból. Parancsot kaptunk.
-Mégis kitől? - kapcsolódott be Evan is a beszélgetésbe, aki úgy tűnik eddig csak a haragját tartotta magában. - Kinek áll jogában emberrablásra parancsot kiadni tiniknek? És ki az akinek érdeke fűződik ahhoz, hogy minket csak úgy elragadjon minden magyarázat nélkül az otthonunkból? - kiabált egyenesen Cameron arcába. A fiú teljesen érzelemmentes arccal figyelte a jelenetet és én még azt is el tudtam volna róla képzelni, hogy mulatságosnak találja ezt a helyzetet.
Ellenben Nataniel mintha megijedt volna. De nem a bátyámtól, hanem Camerontól. Aki meg sem mozdult.
-Haver, szerintem le kéne nyugodnod. - szólt rá Evanre Nataniel a bátyja válla felett.
Ez csak olaj volt a tűzre.
-Nyugodjak le?? Könnyű ezt valaki olyannak mondani, aki minden részlettel tisztában van. Szóval nagyon ajánlom, hogy gyorsan kezdjetek mesélni, mert fogytán a türelmem. - emelte fel mutatóujját és fenyegetően Cameron arcára mutatott vele.
Más esetben talán azt mondanám, hogy egyenrangúként nézhetne ez a két srác farkasszemet, mivel nagyjából azonos magasságúak, de amint a szőke hajú srác keze kilőtt és elkapta a bátyám karját, már tudtam, hogy Evan bármit tehet, alul marad.
Cameron megragadta a focista csuklóját és egy pillanat alatt úgy fordította, hogy a srác képtelen legyen megmaradni a lábán, ha nem akarja, hogy eltörjön a karja. Szóval Evan egyenesen a földre borult, Cameron pedig felette guggolt, fél kézzel fogta a fiú csuklóját.
Aaron nagyot füttyentett.
-Te titokban tuti ninja vagy. - jegyezte meg, mire Cameron halványan elmosolyodott, de más jelét nem adta annak, hogy hallotta volna Aaron szavait.
-Nem fogom többször elmondani, szóval nagyon ajánlom, hogy odafigyelj minden szavamra. -szólalt meg vészjósló hangon, és közelebb hajolt Evanhez, hogy biztosan mindent halljon. - Te engem ne fenyegess! És amíg ilyen nyeszlett vagy, jobban teszed, ha mást sem csesztetsz ebben a birodalomban. Mert a következő ember, akinek talán megsérted a hiúságát, már nem lesz olyan rendes, mint én és esetleg eltöri minden csontodat. - fejezte be halkan, mire az egész erdőre síri csend ült.
-Birodalom? - törtem meg a csendet végül.
Cameron értetlenül emelte fel a fejét.
-Tessék?
-Azt mondtad "ebben a birodalomban". - emlékeztettem rá.
Aaron a hátam mögött levegő után kapott, mikor neki is leesett, mi csúszott ki a srác száján.
Ezúttal Natanielen volt a sor, hogy tarkón vágja a testvérét.