Kötelék

3.fejezet

Elvileg a gimnáziumi éveink emlékei örökre megmaradnak és az akkori döntéseink határozzák meg egész hátralevő életünket. Őszintén remélem, hogy nem így van, mert akkor nagy gondban vagyok. Onnantól, hogy én belépek az iskola kapuján, más emberként viselkedek, mint otthon vagy bárhol máshol. Ha rajtam múlik, egész nap nem beszélek senkivel és csak olvasok, rajzolok vagy zenét hallgatok. Mert ha esetleg úgy alakul, hogy én megszólalok, annak szinte mindig feszültség a vége. A bátyámnak köszönhetően különcnek tűnök az iskolában. Ő az a srác, aki a foci csapat egyik legjobb játékosa. A tanárai azon gondolkodnak mind, hogy melyik nagy csapathoz kap majd először meghívást. Mert ahhoz kétség sem fér, hogy a profi csapatok le fognak csapni rá. És emellett mindenki úgy gondolná, hogyha ilyen profi focista, akkor biztos, hogy ritka hülye ember lehet. De neki még az is megy. Soha semmiből nem állt rosszul és különösebb erőfeszítés nélkül majdhogynem kitűnő tanuló, anélkül, hogy iskolán kívül egy sort tanulna.
Mellette én sokkal átlagosabbnak tűnök, tekintve, hogy ikrek vagyunk. Nem egyszer kérdezték már meg tőle, hogy biztos a rokona vagyok e. Meg kell jegyeznem, hogy ő se nagyon küzdött azért, hogy engem ne ítéljenek el. Sose volt az a védelmező típus. Nem azért, mert nem jó ember. Egyszerűen csak eszébe se jut, hogy másnak segítsen. Csak mert amikor rá rosszat mondanak, az vagy csupán vicc, vagy azonnal vissza is vonják. Ő képes kiállni magáért, mert már van tekintélye és baráti köre. Nekem
egyetlen barátom van és ő is otthon vár rám. Innentől kezdve magamra vagyok utalva.
Amint kicsengettek, a szekrényemhez indultam, hogy lepakoljam a könyveim nagy részét.
Megjelent a folyosó végén a teljes foci csapat elit rétege. A bátyám vezetésével. Evanen rajta volt az iskola egyen dzsekije, amit mindig a szekrényében tart. Különösebb fontossága nincs a dzsekinek, egyszerűen csak az, hogy mindenki tudja, ki ő. Még a kis gólyák számára is egyértelmű, tekintve, hogy a hátára van varrva a neve. Nyílván bárki szívesen helyet cserélne vele. A csodás népszerű, helyes sztársportolóval. Egyetlen gond van. Bárkinek hazudhat. Még saját magának is. Csak épp senkit nem győz meg, hogy a mellette álló emberek tényleg a barátai lennének. Minden diák, kivétel nélkül tudja, hogy ha Evan bajba kerülne, vagy valamilyen szerencsétlenség folytán lesérülne és a foci karrierjének vége lenne, azok a srácok, akik most jópofiznak neki és szinte kiskutya szemekkel követik, egy pillanat alatt eltűnnének mellőle. Nem Evant tisztelik. Csak azt, aki népszerű. Szó szerint bárki állhatna a bátyám helyében. De semmilyen körülmények között nem kívánom, hogy erre rájöjjön. Mert az biztos, hogy belerokkanna. A foci a mindene.
Nagyot sóhajtottam és visszafordultam a szekrényem felé. Próbáltam nem foglalkozni velük, de amikor a harsány röhögés hirtelen elhalt és suttogás vette át a helyét azonnal tudtam, hogy készülnek valamire, de mielőtt megfordulhattam volna, egy nagy test vágódott nekem es egyenesen a szomszéd szekrénynek lökött. Az arcomat még épp sikerült elfordítanom, ezért a szemem alatt néhány centivel szakadt fel a bőröm és nem az orrom tört mondjuk be. Utána szinte azonnal a földre zuhantam, rá a jobb karomra. A csuklómba fájdalom hasított, ahogy tompítani próbáltam. A focisták felröhögtek. Evan arca egy pillanatra elködösült, de amikor az egyik haverja röhögve belekönyökölt az oldalába, ő is mosolyogni kezdett. Az egyik szőke hajú izomagy lazán felemelte a két karját, tenyérrel felfelé és fölém hajolt.
-Bocs. Nem vettelek észre. - vonta meg a vállát gúnyos mosollyal. - Bár ezt már biztos megszoktad.
A háta mögött a foci csapat röhögni kezdett. A srác ellépett előlem és a többiekkel együtt indult el az egyik terem felé.
Ahogy az egyen dzsekis csapat arrébb állt, egyetlen ember maradt csak ott. Egy barna hajú srác. Ugyanolyan iskolai dzsekit viselt, mint a bátyám, vagyis a foci csapat tagja. A haja ugyanúgy kócos neki is és kissé hosszú is, mintha jó ideje nem vágatott volna belőle. Ugyanolyan lazaság áradt belőle, mint Evanből, de az ő arcáról hiányzott a gúnyos mosoly. Épp fel akartam állni, hogy magára hagyjam a folyosó közepén, amikor mellém ugrott és a karjával a hónom alá nyúlt, hogy felsegíthessen.
Nem szóltam egy szót sem, csak a szekrényemhez léptem, hogy folytassam, a tankönyvek pakolását.
-Nem tudtam mire készülnek. - szólalt meg a srác mély hangon.
Először úgy gondoltam, hogy figyelmen kívül hagyom őt, és nem fogok válaszolni, de egy mondat mégis kikívánkozott belőlem.
-Nem számít. Ha tudtad volna, se változik.
A srác felhorkant.
-Minden megváltozott volna. - lépett közelebb hozzám, és mintha azt próbálta volna elérni, hogy a szemébe nézzek.
-Soha senki nem szállna szembe velük. Főleg nem akkor, ha pokollá tehetik számodra az edzéseket és kirúgathatnak a csapatból. Én a helyedben távol maradnék tőlem.
Óvatosan fordultam felé. Arra számítottam, hogy megfogadja a tanácsomat és magamra hagy, de csak állt ott mellettem és figyelte a mozdulataimat.
-Ennyi? - nevetett végül fel. - Ennyi az össz, ami fenyeget?
Kikerekedett a szemem.
-Ez nem elég?
-Ők csak diákok. Nem tanárok és nem is nagy hatalmú milliárdosok. Minderre nem képesek. - rázta meg a fejét határozottan. És azt hiszem az volt az első pillanat, hogy ezt a laza stílust vonzónak találtam valakiben.
-Dehogynem. Kérdezz meg bárkit az iskolában. Én pedig nem akarok az az ember lenni, akit később hibáztatsz majd, ha a focista kariered befuccsol. - csaptam be a szekrényemet és ezúttal már teljesen az idegen fiú felé fordultam.
-Akkor elárulok neked valamit. - jelentette ki és meg se várva a válaszomat, közelebb hajolt, mintha egy állam titkot akarna épp megosztani velem. - Én vagyok a kapus. Ráadásul az egyik legjobb. Nem tudnának pótolni és ha szemétkedni kezdenének velem, akkor "véletlenül" egy kicsit rosszabbul védenék a következő meccsen. Mivel én nem akarok profi lenni, csak unalomból csinálom, és mert jó vagyok benne, gond nélkül elronthatom a szezonjukat, anélkül, hogy én nekem ebből bármi hátrányom születne. Ők mind nagy csapatoknál akarnak leszerződni és a fociból megélni. Egy teljes, vesztes szezon után az utolsó évükben aligha van erre lehetőség. És ezt ők is jól tudják, szóval soha egy rossz szavuk nem volt még rám. - suttogta halkan.
Leesett az állam. A srác hátrébb hajolt.
-Engeded most már, hogy segítsek? - intett a kezem felé.
Felvontam a szemöldökömet. Még mindig nem tudtam, hogy szólaljak meg.
-A kezed. Fáj. - jelentette ki.
Megköszörültem a torkomat.
-Ezt miből gondolod?
-Csak bal kézzel pakoltál most mindent ki a szekrényedből, annak ellenére, hogy két kézzel gyorsabb lett volna. Ja és az előbb végignéztem, ahogy a jobb kezedre estél. - intett arra a pontjára a folyosónak, ahol az előbb még én feküdtem.
Bólintottam, bár jóformán fogalmam sem volt, mire adok engedélyt.
A srác odalépett hozzám és kivette a kezemből a könyveket, majd a szekrény tetejére tette őket és utána a csuklómat vette a kezébe. Megfordította, megnézte minden oldalról, utána arra kért, hogy mozgassam kicsit. Tettem, amit mondott és az arcom eltorzult a fájdalomtól.
-Nem tört el, de eléggé megzúzódott. Egy kicsit le kellene hűteni és otthon be kéne kötnöd, hogy ne erőltesd túl. Legalábbis a héten biztos, hogy ne. - engedte le végül a kezemet az oldalam mellé.
-Honnan tudod ezt? - kérdeztem meglepetten.
-Meg van duzzadva már most, pedig csak 10 perce történt. Mozgatni tudod, ezért nem törhetett el. Egyébként, mint mondtam, nem akarok profi sportoló lenni. Az orvosok munkája sokkal izgalmasabb. Apukám altató orvos. Gyerekkoromban sokat voltam benn nála a kórházban, ha túl sokat dolgozott, bár ugye elvileg ezt nem szabadott volna. - mosolyodott el.
-Hogy hívnak? - kérdeztem elgondolkodva. Meg nem tudtam volna mondani, hogy miért, de nem tudtam levenni a szememet róla.
-Aaron vagyok. Te pedig Sophie. Evan ikre. - bólintott.
Ismét elakadt a lélegzetem.
Ki a fene ez a srác? És hogy nem találkoztam még vele?