Kötelék

6.fejezet

A hétvége után már nagyon vártam, hogy újra futhassak. Fél órával hamarabb keltem és gyorsan felöltöztem. Jondal a bejárati ajtóban állt és hozzásimult a bejárati ajtóhoz, hogy az kis híján kiszakadt a helyéből.
-Nyugodj meg! - nevettem fel, majd megpróbáltam arrébb lökni az ajtó elől, hogy kijussunk. - Hihetetlenül makacs vagy. - motyogtam, miközben nagyra tártam az ajtót.
Majdnem felsikítottam, amikor Aaronnal találtam szembe magamat.
-Jesszusom! Mit csinálsz te itt? - kérdeztem, miközben mély lélegzetvétellel próbáltam megnyugodni.
-Futni készülök. - mosolyodott el a srác és utána mellém nézett, ahol Jondal állt, félig az oldalamhoz dörgölőzve. - Szia, Jondal!
A fletlin láthatatlanná vált és és kiugrott az utcára.
Csak mancsainak halk lépteit lehetett hallani egy pillanatig, utána az is elhalt.
Abban a pillanatban jutott eszembe, hogy én mindössze egy sortot viselek és egy sportmelltartót. Azonnal magam elé kaptam a karjaimat, takarásnak, de ez a mozdulat csak magára vonta Aaron figyelmét.
Egyből utána a szemembe nézett es egy pillanat alatt vörösödött el.
-Akkor fussunk! Ki tudja hol lehet már Jondal? - hadartam idegesen és meg se várva a válaszát becsaptam a bejárati ajtót magam mögött és rohanni kezdtem a megszokott útvonalon. Aaron pedig a nyomomban. Az arcom újra és újra piros színt öltött, ahogy eszembe jutottak a történtek.
Szinte észre se vettem és elértük a hidat, majd a nagy fát is. Mikor lassítani kezdtem, Aaron is megállt.
Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy sokkal jobban kifáradtam, mint korábban bármikor. Ebben benne volt az is hogy kihagytam majdnem egy hetet és hogy az elejétől kezdve teljes erőből futottam.
Aaronra néztem, utána a következő pillanatban a lábam felmondta a szolgálatot és a földre estem. Abban a percben nem érdekelt, hogy sportmelltartóban vagyok, a végtagjaim négy irányba szétterültek, akárcsak az elszabadult tincseim.
Aaron azonnal mellém ugrott.
-Úristen! Jól vagy? - kérdezte megrémülve.
-Persze. Teljesen. - motyogtam nagy nehezen.
A focista nagyot sóhajtott. Kezdtem nagyon utálni azért, hogy rajta meg se látszott, hogy mennyit futottunk. Pedig ugyanazt a tempót tartottuk az elejétől.
-És én még azt hittem, hogy jó formában vagyok - nyafogtam végignézve a fiún.
-Szerintem kifejezetten jó formában vagy. - nevetett fel Aaron és olyan tekintettel mért végig, amit nehéz lett volna félreérteni.
Kínosan nevettem zavaromban és az oldalamra fordulva Jondalhoz bújtam.
Aaron pedig az állat másik oldalának dőlt és úgy pihentünk.
Nem tudom mennyi idő telt el. Talán egy kicsit el is aludtam. De végül Aaron szólalt meg.
-Menni kellene. - suttogta halkan. Elsőre meg se értettem, hogy mit mondd.
-Én nem akarok suliba menni. - nyöszörögtem. - Nem mellesleg annyira elfáradtam, hogy felállni is képtelen vagyok. Szerintem jobb, ha itt hagysz. - játszottam meg a hősi halált.
Biztosra veszem, hogy jól sikerült, mert Aaron hangosan felnevetett.
-Senkit nem hagyunk hátra. - jelentette ki és olyan könnyedén állt fel, mintha még csak most ébredt volna.
Elém lépett és a kezét nyújtotta felém.
Megráztam a fejemet.
-Én tényleg nem akarok iskolába menni. - jelentettem ki őszintén.
-Rosszabb vagy mint egy durcás óvodás. - motyogta, majd minden előjel nélkül lehajolt, felkapott és a vállára dobott.
Egy meglepett sikítás szökött ki a torkomon.
-Te...te meg mit csinálsz? - kérdeztem meglepetten.
-Épp indulok az iskolába. - vonta meg a vállát, amitől nekem a hasamba fájdalom hasított.
-És lehetne ezt számomra kevésbé fajdalmas es megalázó módon tenni? - kérdeztem óvatosan.
Aaron megállt és egy szó nélkül letett. Még mindig némán megfordult előttem, kissé rogyasztott es a két karját hátrafelé húzva felém nyúlt.
Meglepetten néztem rá.
-Komolyan? - mosolyodtam el.
Aaron hátra se nézve bólintott.
Én pedig kicsit közelebb léptem, a kezeimet a vállára tettem és három laza rugózás után a hátára ugrottam. Aaron a két kezével elkapta a két combomat és maga mellé húzva a hátára vett. Ahogy rázuhantam, a kezem automatikusan a nyaka köré fonódott.
Aaron picit dobott rajtam egyet, hogy fogást tudjon váltani, így az alkarját csúsztatta a combom alá es a két kezét összekulcsolta.
Én óvatosan öleltem a nyakát. Nem akartam se megfojtani, se leesni. Az első néhány perc csendben telt. Félig élveztem a kényelmet, félig viszont kínosan feszengtem.
-Miért mondtad, hogy nem akarsz iskolába menni? - kérdezte Aaron halkan.
Elsőre nem is tudtam mit feleljek. Hazudjak talán, hogy ez csak a mai napra igaz, vagy valljam be, hogy minden napom úgy indul, hogy "Nem akarok bemenni a suliba."
Aztán eszembe jutott, hogy legutóbb pont ő segített az egyik rossz napomon, így végül az őszinteség mellett döntöttem.
-Utálok bejárni. - suttogtam halkan. - Bármennyire meglepő, én ott benn nem vagyok olyan népszerű, mint te vagy a bátyám.
Nagyjából egy boxzsák vagy a cipőjükre tapadt kutyaszarral vagyok egy szinten.
-Hogy mondhatsz ilyet? - rökönyödött meg egyből és oldalra fordulva próbált a szemembe nézni, de én gondosan elbújtam a válla mögött.
-És ha ez az igazság? - kérdeztem vissza. - Nem tudhatod. Ahogy én sem.
-Ők se tudhatják.
-Ugyan, Aaron. Ennyi ember nem téved - ráztam meg a fejemet és oldalra fordultam, hogy elkerüljem a tekintetét.
Jondal csendben sétált mellettünk. Semmi jelét nem adta annak, hogy hallja, amit mondunk. De nem is futott el, ahogy szokott, mikor végre kiszabadul az erdőbe. Figyelt.
-Miért gondolsz ilyen rosszakat magadról? - suttogta Aaron nagy hatásszünetet hagyva.
Elgondolkodtam.
-Tudod, ha egyszer egy jámbor állattal vadállat módjára bánnak, egy idő után azzá válik. Eleinte nem hittem el, amit mondanak, de ennek már jó pár éve.
Egyszerre akartam vele megosztani mindent, és el is titkolni a múltamat. Féltem attól, hogy mi lesz, ha elítél vagy elkezd ő is úgy látni engem, mint mások. Esetleg még meg is erősíti a félelmeimet. De attól jobban féltem, hogy úgy akar mellettem maradni, hogy nem tudja, mit vállalt. És később talán, amikor kiderül, magamra hagy. Az jobban fájna.
-Ha az egész világ mondaná rád, hogy értektelen vagy, akkor se értenék velük egyet. Nincs igazuk. És tudod miért nincs? Mert nem ismernek téged.
-Te se ismersz. - vágtam közbe.
Aaron bólintott.
-Ez igaz. De meg akarlak. És minél többet tudok rólad, annál inkább úgy gondolom, hogy nincs igazuk. És figyelj rám nagyon, mert ezt meg kell jegyezned. Bárki mondhat rád rosszat, de te magadra soha. Ha te nem bízol magadban, akkor ki fog? - kérdezte halkan.
És akkor hirtelen Jondal felénk fordult és megnyalta Aaron arcát, és ezzel félig az enyémet is.
Egyszerre nevettünk fel mind a ketten és én az egyik kezemet szabaddá téve megsimogattam Jondalt, aki így egy magasságú volt velem.
Az út hátralevő része nyugodtan telt. Aaron se hozta fel újra ezt a témát és én se erőltettem.
Amikor a bejárati ajtóhoz értünk, Aaron letett a hátáról, és nyújtózkodott kicsit, míg én a lábaimat mozgattam meg.
Jondal lökött rajtam óvatosan, hátulról egyet, a bejárati ajtó felé. Mivel jelenleg láthatatlan volt, máshogy nem tudott jelezni nekem, hogy be akar menni. Úgyhogy gyorsan kinyitottam az ajtót és Jondal besurrant és a folyosón azonnal láthatóvá vált. De ahelyett, hogy az emeletre ment volna, megállt és visszanézett. Engem várt.
-Mennem kellene. És neked is. - mosolyodtam el óvatosan.
Aaron bólintott, utána hirtelen rám emelte a mutatóujját, szinte fenyegetően.
-Meg ne próbáld ellógni az iskolát!
Felnevettem.
-Esküszöm, hogy benn találkozunk. - biztosítottam róla.
Aaron tekintete az arcomról a fejem fölé vándorolt és bepillantott a házba.
-Mi a tosz? - szólalt meg mögöttem hirtelen a bátyám.
Megpördültem és ijedten figyeltem, ahogy Evan szeme Jondalról Aaron érzelemmentes arcára vándorol.
-Te beavattad? - kiáltott rám és megindult felém.
-Baleset volt. Nem direkt csináltam. De nem árulja el senkinek. - mondtam határozottan, de a bátyámat nem sikerült megnyugtatni.
-Csak viccelsz velem, ugye? Két napi ismeretség után rábízod a világ legnagyobb titkát? - lépett közelebb hozzám és undorral pillantott Aaronra.
-Nem szándékosan tette. - kelt a védelmemre egyből a focista.
Vinak jelent meg a folyosó végén. Valószínűleg a nagy zajra jött elő. Jondallal együtt felénk indultak, de nem figyeltem rájuk. Csakis Evanre.
-Nem mintha kértem volna az engedélyedet. Ha én úgy döntök, hogy megbízok benne, abba neked nincs beleszólásod! - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
-De még mennyire, hogy van! Ez közös titok. Nem egyedül a tiéd!
A két fletlin addigra már odaért mellénk, és mi éppen akkor kezdtünk el mind a hárman egyszerre kiabálni és veszekedni egymással. Végül Evan megragadta a karomat, Aaron pedig az övét, hogy lefejtse rólam. És abban a pillanatban minden elmosódott a szemem előtt. Szédültem, jobban, mint valaha. Először azt hittem, hogy el fogok ájulni és a betonra zuhanok kábultan. De, amikor a földre estem, kitisztult az agyam. Felpillantottam és a bátyámat láttam tőlem két méterre feküdni. Még egy kicsit arrébb pedig Aaront. És ahogy körbefordultam, értetlenül néztem vissza a két fiúra.
-Hol vagyunk?
Evan felnézett és az arca elsápadt. Egy ismeretlen erdőben voltunk, sehol a közelben egy épület.