TEXT ME BACK ˢᵘⁿʰᵃᵏ

02

「 🎸 」

A szám végeztével csend lett, és kénytelen voltam ráeszmélni, hogy a tömegközlekedési eszközön lévő emberek többsége tapsol. Néhányuk még ujjongott is, kiabálták, hogy „gratulálok", „lenyűgöző volt", „csak így tovább", és lassan azon kaptam magam, hogy vigyorgok. Ez tényleg megtörtént. Az erősen összeszorított szemeimet nem mertem felnyitni, inkább csak hallgattam a hangot; az ovációt, amit mindig is hallani szerettem volna.

Először csak fél szemmel volt bátorságom körbetekinteni, így a közönség felét láthattam csak, ami bőven elegendő volt számomra. Elismerően pillantgattak felénk, nekem meg egyre telt a mellkasom a jóleső érzéssel. Hirtelen fékezett a busz, és mindenki csendben maradt, nekem pedig meg kellett kapaszkodnom két kezemmel, nehogy elessek. Visszatértem a szerencsétlen énemhez, aki amúgy lámpalázas. Alkalomadtán.

Az a baj, hogy igazából nincs is bajom a szerepléssel, csak vannak pillanatok, mikor elkap egy olyasfajta rossz érzés, amitől szívesen világgá mennék. Jelen esetben is ez volt, mélyen belül örültem, de valahogy veszélyeztetve éreztem magam, amiért megmutattam egy apró darabkát magamból.

– Na, menjünk innen, mielőtt elájulsz – sietett a megmentésemte Kevin, és átkarolta vállamat, majd az éppen kinyíló hátsóajtón magával együtt lerángatott a buszról. Ahogy földet ért a lábam, remegtem, s úgy éreztem, hogy muszáj leülnöm, így hát a fenekem is a földön kötött ki.

– Jól vagy, Hak? – érdeklődött Younghoon aggódva, miközben mellém guggolt, hogy megvizsgálhassa az arcomat. Azonban azt a lehető leggyorsabban a tenyerembe temettem, és próbáltam nem elsírni, vagy éppenséggel elnevetni magamat kínomban. Zakatolt a szívem, úgy kalapált, azt hittem, hogy kiugrik a börtönként szolgáló bordáim közül.

– Persze – válaszoltam halkan, alig suttogva. Nem voltam teljesen magamnál. A szemem elől lassan emeltem el a kezem, úgy tekintettem körbe a buszmegállóban. – Ehhez egyáltalán nem vagyok hozzászok-

És akkor elakadt a szavam, mint általában, ha valami elvonja a figyelmemet. Sunwoo (!!) szállt le a buszról nevetve és a baráti kíséretével karöltve elhaladt mellettünk. Az egyik srác (azt hiszem, hogy Eric a neve), felmutatott hüvelykujjal sétált el a járdán. Mosolygott, nevetett, látszólag teljesen elvolt, és az előadásunkkal is meg volt elégedve.

– Most már becsukhatod a szádat, elment – térdelt bele a hátamba Kevin, mire csak elordítottam magam. Nem fájt, csak meglepett, úgy... minden? Hamar talpra kényszerítettem magam, és már lendítettem a lábam, hogy jól arcon rúgom, de akkor Younghoon elkapta a lábfejemet. Csend lett, lefagytunk mind a hárman. Így álltunk pár másodpercig: Kevin takarta az arcát, nehogy elérje a lábam, Younghoon szorongatta a cipőmet, én pedig szinte majdhogynem spárgáztam egyet fél lábbal a levegőben.

– Srácok, el fogunk késni – rázta meg a fejét rosszallóan Hoon, s leengedte a zsibbadó végtagomot végre a járdára. Megadóan sóhajtottam, de azért bosszúból még Kevin oldalába könyököltem. Utána még hátba is vágtam. Szerettem volna a nyakát is megszorongatni, de hamar idegbe jött szegénykém.

– Te kis- – szitkozódott a vörös (inkább piros) hajú srác, és már nyúlt is utánam, de én behúzott nyakkal futni kezdtem a gimi irányába. Nagyokat léptem, szerencsére pár lépéssel magam mögött hagytam, ő pedig egy ideig kocogott, ahogy tudott. Vicces látvány volt.

Végül megmenekültem, s mire Kevin utolért, el is felejtette, hogy eredetileg miért is kezdett el üldözni. Csengetésre pont lihegve értünk be a gimnázium folyosójára, ami még tömve volt diákokkal. Mindenki lézengett, a reggelnek köszönhetően nem találták a helyüket.

Hirtelen megtorpantam, így a mögöttem haladó Younghoon nekem szaladt. Persze, hogy az egész véletlenül történt. Én csak elbámultam, mert megláttam Sunwoot, Younghoon pedig csak ment volna tovább, még rajtam keresztül is, mert nem szeretett volna elkésni.

Hátrapillantottam a vállam felett és szembe találtam magam a rosszallóan csóváló fejével.

Igen, vagyis nem: a reggelünk általában nem így telik. Az egyetlen része, ami nem igaz, egyértelműen a buszon való szereplés. Bár a többiek hónapok óta erősödnek, hogy lépjünk már fel valahol, valami fesztiválon a suliban vagy random klubokban. De általában sikeresen lebeszélem őket erről, mert önző vagyok, mert félek. Rettegek a ténytől, hogy a zenével át tudom adni magam a közönségnek, és akár olyan dolgokat is felfedhetek, amiket nem szeretnék. Nem állok teljesen készen.

Mindezek ellenére mégis szeretném, hogy az emberek tudomást szerezzenek rólunk. Tudom, hogy tehetségesek vagyunk, vannak dalok, amiket tökéletesen elő tudunk adni. Csiszolatlan gyémántnak vallom magunkat. A garázsunkban lévő próbákon szinte sosem szoktunk hibázni, a hangom is csak ritkán csúszik el vagy remeg meg.

Megráztam a fejem, és felkaptattam a lépcsőn az első emeletre, hogy a biológia-teremben kössek ki pár perc folyosón való bolyongás után. A srácok szótlanul követtek. Ők is utálták a bioszt, de leginkább azt, hogy az igazgató (vagy az, aki összeállította az órarendet) berakta ezt a gyönyörű órát az elsőbe. Jobb, mintha tornaóra lenne, mondjuk az utolsóban is borzalmas. Nem éppen a kedvenc foglalkozásom a mozgás.

Pont a tanár úr előtt robbantunk be az ajtón, és a maradék szabad helyekre levágtuk a seggünket. A táskámból előkaptam a jegyzetfüzetem, merthát... jó lenne nem megbukni ebből a tantárgyból. Lényegtelen, hogy nem érettségizek belőle, azért a bizonyítványba kéne néhány nem annyira szörnyű jegy a továbbtanuláshoz. Többnyire szokásos, átlagos jegyeim vannak, a stabil közepes. Nem elégedettek velem a tanárok, de nem is elégedettlenek. Kedvemtől függ, hogy mikor és hogyan teljesítek. Ahogy a munkám engedi, úgy minden tőlem telhetőt megteszek a bukás elkerülésének érdekében.

Az óra unalmasan, a sejtosztódás témájával kapcsolatban telt. Unottan nézegettem az asztalomat, a kinyitott tankönyvet, s néha felpillantottam a táblára, a tanárra, de nem igazán tudott foglalkoztatni. Mikor lapozgattam a könyvemet, feltűnt, hogy hiányzik belőle egy oldal. Vajon kitéptem?

– Valaki tudja, hogy miből áll a transzportkromoszóma szerkezete? – kérdezte a tanár, mire csak lehajtottam a fejem, nehogy pont engem vegyen észre. A szemem sarkából azért megnéztem, mert sejtettem, hogy senki sem fogja tudni a választ. Ugyanazt csinálták, amit én: kerülték a szemkontaktust a tanárral, nehogy azt higgye, hogy tudjuk a választ.

– Mindenkinek jelentkeznie kéne, mert ezt a múlt órán vettük – sóhajtott egy nagyot a tanár, és elkeseredve leült a tanári asztalhoz. Hátradőlt és minket vizslatott.

A kezem automatikusan, talán még akaratom ellenére is, de felemelkedett a levegőbe. Mire észbe kaptam, hogy mit csinálok (már megint), gyorsan a másik kezemmel a karom után nyúltam.

– Ju Haknyeon, te tudod a választ? – szúrt ki magának egyből. Érces hangja miatt borsózni kezdett a hátam. Francba, nem voltam elég gyors.

– Nem vagyok benne biztos, de valami kromadita? – kérdeztem bizonytalanul a számat elhúzva. Válaszomra sugdolózni kezdtek a teremben. Megforgattam a szemem, és sóhajtva az őlembe ejtettem a kezeimet.

– Kromatida – javított ki, de azért elégedetten bólintott egyet. – És még?

– Befűződési pont?

NYERT A T1 JÉZUSOM!!! DE BOLDOG VAGYOK, ANNYIRA ÖRÜLÖK NEKIK!!!!!! AAAAAAA FAKER ÉS A SRÁCOK MEGÉRDEMELTÉK A KUPÁT