TEXT ME BACK ˢᵘⁿʰᵃᵏ

03

「 🎮 」

Az óra végét jelző csengő hangosan, egészen irritálóan hasított bele a(z óra izgalmas tananyagától beálló) csendbe. Szélsebesen a fülemhez kaptam a tenyerem, hogy hamar befogjam, mert rettegtem, hogy ez a fülsiketítő zaj meg fog süketíteni. A tanóra unalmas volt, túl hosszú, és ha még pár perccel tovább ülnöm kellett volna mozdulatlanul, akkor biztos, hogy nem bírom ki. Nem csaptam volna hisztit, csupán felálltam volna a székemről és kirohantam volna az udvarra. Esetleg kiugrottam volna az ablakon, nyilván csak akkor, ha a földszinten zajlott volna az óra.

Gyorsan felpattantam a helyemről, és a táskámba söpörtem az asztalon lévő cuccaimat: tolltartó, matekfüzet, függvénytáblázat, számológép, vonalzó és a többi matekkal kapcsolatos dolog, majd azt becipzározva felkaptam a hátamra és kiszlalomoztam a tanteremből. Igazából, ha vissza próbáltam emlékezni az elmúlt negyven percre, egyszerűen nem sikerült semmit sem felidézni az órából. Valószínűleg valami számokkal kapcsolatos dologról lehetett szó.

Vigyorogtam kicsit, talán csak örültem az óra végének, de az tuti, hogy az a bizonyos ebéd szünet következett, ami kétszer akkora örömöt okozott nekem egy sima tanórák közti szünetnél. Ez fél órás volt és a legjobbat csinálhatjuk az idő alatt: ehetünk!

– Ha még mindig azt mondod, hogy nem tetszett azoknak a fiúknak az előadásuk a buszon – kezdett bele Eric (megint), miközben a folyosón sétáltunk, hogy megérkezzünk az ebédlőbe. Siettünk, hogy a tálcákkal együtt épségben szerezzünk magunknak helyet.

– Nem mondtam ilyet – ráztam a fejem egyből, ahogy ránéztem. A gyomrom korogni kezdett, ezért gyorsítottam a lépteimen. Eric meg csak puffogott mögöttem. Valahogy nem tudtam hova tenni, hogy még mindig a reggel történt dolgoknál tartott. Azt viszont tudtam, hogy lassú és leragad a semmiségeknél, így hát biztos voltam benne, hogy egész nap ezt fogom hallgatni.

– Persze, de még beszélni sem akarsz róla – csattant fel kicsit idegesen, ahogy végre utolért, és durcásan összefonta a karját a mellkasán. Fél szemmel felsandítottam az arcára, és láttam, hogy komoly fejjel mered maga elé. – Pedig szerintem nagyon menő volt.

– Végül is nem volt rossz, csak meglepő és fura és szokatlan... és soroljam még? – értettem egyet vele, de azért megtartottam azt a bizonyos határt, amit kell. Ericnek sosem szabad teljes igazat adni, mert akkor beszélni kezd, többet, mint általában és sosem fogja be a száját. Nem akartam egész héten erről témázgatni.

Mielőtt újból egy durcás nézést kaptam volna cserébe, szerencsére a sétánk végére értünk. Kicsit megmenekülve éreztem magam, mert reméltem, hogy a többi diák előtt nem kezd bele a szokásos be nem fogom a számat, míg nem hiszel nekem dologba. Fellélegezve kitártam az ebédlő ajtaját, hogy azon be tudjunk lépni és elfoglalhassuk a szokásos helyünket. Ahogy sejtettem, majdnem minden asztal tömve volt.

– Sziasztok – köszönt valaki hirtelen, nem sokkal később Hyunjun - ismertebb nevén Hwall - csapódott neki az oldalamnak. – Sunwoo, mi lesz a mai streamedben?

– Ki mondta, hogy streamelni fogok? – néztem rá értetlenül felhúzva a szemöldökömet. Ő aztán tényleg tudja, hogy kezdjen meg egy beszélgetést, hiszen egyből belecsap a közepébe. Végül megadóan sóhajtottam és meséltem neki a terveimről.

A szüleim nem tudják, hogy a fél életemet az interneten töltöm. Nem tudják, hogy milyen vagyok az iskolában, valamint fogalmuk sincs, hogy milyen érzés nekem, hogy az irigy emberek arcába kell mosolyogni, s azt tettetni, hogy minden rendben van, hogy örülök nekik, sőt mindennek. Mintha nem tudnám, hogy féltékenyek. Az arcukra van írva minden. A grimaszban, a méregetésben, az apró kis hangokban, amik elhagyják a szájukat, mikor kételkednek vagy kérkednek az eredményeimmel, vagy éppen a sajátjaikkal.

Streamelés közben azt hiszik a szüleim, hogy keményen tanulok. Meglepő, de nem látszik, hogy nem minden tanulásra szánt időt töltök tanulással. Igazából csak az iskolában hallottakat hasznosítom, mikor sikerül figyelni. Szerencsére jó a memóriám és több dolgot könnyen megértek, így nem szorultam rá sosem az otthoni ismételgetésre.

Apám büszke rám és a majdnem tökéletes jegyeimre, és nagyon reméli, hogy egyszer majd a jövőben átveszem azt a sok milliót érő vállalatát. Néha azt gondolom, hogy a viharba ne venném át azt a fránya céget, máskor meg... basszus, miért nem szült anya még egy gyereket?

– Föld hívja Sunt – böködte a vállamat a mutatóujjával Eric, hogy visszahívjon a jelenbe. – Mert szükségünk van a napsütésre.

Hyunjun nevetésben tört ki, én meg csak bámultam. Magamra erőltettem egy mű (alighanem igaznak tűnő) mosolyt. Kicsit elkalandoztam, de hiába gondolok az otthoni dolgokra, sosem kötök ki ott, hogy nekem való lenne. Nem értek a számokhoz, sőt mi több, félek tőlük.

– Juj, a streamedben ne felejtsd el megemlíteni a buszos incidenst – szólt így izgatottan Hwall, miután letörölte a már patakokban folyó könnyeit. Pedig nem is volt vicces, amit Eric mondott...

Nem sok másodperc elteltével megérkezett az asztalunk többi tagja. Az a bizonyos Felix, aki Ausztráliából jött és pár évvel ezelőtt együtt volt Eric-kel, most meg újból barátok exként.
Meg a magas lány, Mingyeol, aki csak arról tud beszélni, hogy az apja milyen drága dolgokat vett neki a legutóbb. Ilyen gyémánt nyakláncot, olyan arany fülbevalót, és a többit. Utoljára a szőke hajú Jiseon érkezett, aki néhány hete lett a barátnőm, hiszen a szülei is vállalkozók, és szerintük jó is kisülhet abból, hogy mi ketten (komolyabb) kapcsolatba lépünk. Mondjuk szerintem ez nem magyarázat arra, hogy mi nekünk muszáj együtt lenni, de hát, ha ők szóbeli szerződést kötöttek, akkor annak látszódnia kell a valóéletben.

– Szia, Bébi – köszöntött a lány, mire áthajoltam Hyunjunon, hogy egy csókot nyomjak a szájára. Jiseon elmosolyodott, míg a köztünk lévő srácot csak kirázta a hideg. Nemtetszésének hangot is adott, undorodva lökött el magától, mire visszaestem az eredeti helyemre.

– Mizu? – kérdeztem erőltetett mosollyal mindenkitől az asztaltól. Ki is robbant a III. Világháború: mindenki egyszerre kezdett el mesélni valamit, amit én türelmesen hallgattam. Csak a szokásos, csupán mindig tudatosul bennem, hogy mennyire jó hallgatóság vagyok, és hogy milyen unalmas mesélő. Általában tőlem sosem kérdezik meg, hogy mizu; hogy vagy; csinálsz-e valamit délután, mert ha nem, akkor elmehetünk valahova.

Rendben van, hogy tudják, hogy van több, mint ezer feliratkozóm a csatornán, és eléggé gazdag a családom. Más már nem is érdekli őket. Viszont örülnék néha, ha ténylegesen én érdekelném őket és nem az, ami a családomnak van. Szívesen kimozdulnék, vagy éppenséggel játszanék közösen velük, de még a multiplayer játékokat sem tudtam kipróbálni senkivel. Mindent egyedül nyomtam eddig.

Miért is érdekelné őket más... ezek mind érdekbarátságok, nem?