TEXT ME BACK ˢᵘⁿʰᵃᵏ

04

「 🎮 」

A mai menza nem volt annyira vészes (hosszútésztás rámen és valami káposztás főzelék oldalassal), leszámítva azt, hogy el kellett hallgatnom a többieket, de összesítve ezt a kemény húsz percet, nem volt borzalmas. Szeretek enni. Szeretem elhitetni az emberekkel, hogy érdekel, amit mondanak. Hozzászoktam, hogy megjátszom magam, jól esik látni, hogy tényleg beveszik az érdeklődést, amit feléjük mutatok. Komolyabban elgondolkodhatnék a színészkedésen...

Jiseon mesélte, hogy az ő osztályába új diák fog érkezni, és a lány osztálytársai teljesen bezsongtak ettől az információtól. A szőke lány teljes nyugalommal jelentette ki, hogy őt hidegen hagyják azok a fiúk, akik nem hasonlítanak rám. Mingyeol viszont megsértődött, hiszen őt igencsak érdekelni kezdte a dolog, amin egyáltalán nem lepődött meg senki sem az asztalnál ülők közül. Az a helyzet, hogy Mingyeol kíváncsi tud lenni, csak hamar megfeledkezik arról, hogy például valami felkeltette az érdeklődését és egyből új dolgok ragadják meg a figyelmét. Aztán megint újabb dolgok, s így tovább.

A szünet vége felé közeledve, az amúgy is hangos ebédlőben feltűnt egy eddig még nem hallott zaj. Valami fura, ismerős, de mindenekelőtt figyelemfelkeltő hang. Ahogy majszoltam a muffinomat desszert gyanánt, kénytelen voltam a lengőajtó irányába fordulni, mivel az én fülembe is eljutott a hangoskodás. A látótérben felbukkant három számomra ismeretlen, mégis ismerősnek tűnő srác.

Az egyik, akinek vöröses haja volt, szó szerint beesett az ajtón. Zavarodott, de leginkább sértődött tekintettel nézett maga mögé. Csapzott volt, az arca grimaszba volt torzulva, ennek ellenére nevetett. Nagyon hangosan és ördögien.

Kicsit eltátottam a számat, pár morzsa ki is zuhant a számból, de valahogy nem tudtam odapillantani. Érdekelt, hogy jó-e a megérzésem, ami miatt borsózni kezdett a hátam. Többiekre vetettem egy apró, alig egytizedmásodperces pillantást, hogy tudjam, ők is nézik és látják, amit én. Eric teljesen odavolt, mintha valami izgalmas akciófilmet nézne a moziban. A piros hajú srácon még egyet taszítottak, aminek köszönhetően jó nagyot kellett lépnie, nehogy eltanyáljon. Éppen elegendő löket lett volna ez, hogy elinduljanak a pletykák. Azonban mielőtt a helyiségben az asztaloknál ülő diákok sugdolózni kezdtek volna, magyarázatot kaptunk a történtekre.

Szinte a semmiből előkerült egy sötétbarna, szinte már fekete hajú srác is, aki hirtelen lökött még egyet a vörös hajún, majd még sátánibb kacajt hallatott a másiknál - már ha létezik ilyen. De ahogy elnéztük a helyzetet, nem komoly verekedés volt kialakulóban, csupán baráti trollkodás, hiszen a második fiú átkarolta a másikat és haveri durvasággal összeborzolta a vörös haját.

Végtére is ez egy gimnázium, sokan jártunk ide, mindenkinek megvoltak a saját problémái, harcai, a saját baráti köre. Többnyire kíváncsiak voltunk és leszünk is egy ideig, hogy vajon mi, miért és hogyan alakul majd a jövőben. Most viszont valahogy belengte a teret a sötétség: a hamis pletykák elindításának vágya. Biztos voltam benne, hogy róluk is keringeni fog valami negatív, nem éppen valós szóbeszéd.

Szemem gyorsan vándorolt, s a csendes harmadik fiúra tévedt, aki csak egy helyben álldogált az ajtóban, és nézelődött az ebédlőben, miközben szemforgatva csóválta a fejét. Nyugodtnak tűnt, olyannak, aki ehhez hozzá van szokva. Elnézve őt, felismertem benne az egyik, éppenséggel az éneklő buszos srácot, és hamar végig vezettem a maradék kettőn is a tekintetemet.

– Eric, nem ők azok, akik a buszon zenéltek? – pisszegtem oda a szőkésbarna hajú srácnak, aki hozzám hasonlóan az imént érkező triót bámulta abban a szent percben. Bólogattam, mert tudtam a választ, csak szerettem volna továbbadni az infót és megerősíteni azt.

– Nem érdekelnek, mi? – nevette el magát hirtelen, mire csak elhúztam a számat. Érdekeltek volna, hogyha nem lett volna előre megszervezett baráti köröm, egy kamubarátnőm és egy lefizetett családi hátterem. Mivel akkor talán velük barátkoztam volna, és talán nekik képes lettem volna a hülyeségeimről beszélni. Az asztalnál ülők kíváncsian tekintettek ránk, mert nem értették, hogy miről is van szó.

– Történt valami érdekes a buszon? – tátotta el a száját Mingyeol, ahogy velem átellenben közelebb hajolt az asztal közepe felé. Na, meg is van, hogy mire fog fókuszálni az elkövetkezendő fél órában, a buszos incidensre, és nem az új diákra, aki Jiseonékhoz fog érkezni majd.

– Nem igazán – válaszoltam csendesen, csupán csak magamnak. Nem szerettem volna elmondani nekik. Meg akartam tartani az élményt, hogy legyen végre egy saját kis emlékünk a fiúkkal és ne tudja meg mindenki az asztalnál, ahogy az általában történni szokott. Mingyeol viszont nem hagyta annyiban, kezdett felidegesíteni.

Jó, nem tudom, hogy miért kerülgetem itt a forró kását. A csaj buta, mint a föld. Egyedül csak azt nem értem, hogy mégis miért nem bukott még meg. Nem tud számolni, gyakran fogalma sincs arról, hogy hol van, tesin nem bírja el még a focilabdát sem, belemegy a röplabdához felállított hálóba, és a többi finomságok. Ki ne hagyjam, hogy nehezen megy neki az olvasás. Ja, és a legjobb az egészben: jogi egyetemre szeretne menni tovább, hogy ügyvéd legyen belőle.

– Sunny – szólított meg a barátnőm vékony és nyálas hangján, amitől kirázott a hideg és kénytelen voltam rákapni a tekintetemet, ami nehezen ment, mert órákig tudtam volna nézni azt a három srácot. Első ránézésre imádnak veszekedni egymással és ezzel elvonni mások figyelmét dolgokról. Biztos voltam abban, hogy zenélni még egymás idegesítésénél is jobban szeretnek.

– Igen? – kérdeztem vissza egy erőltetett vigyorral az arcomon. A lány elmosolyodott, és kinyújtotta a karját felém. Lefagytam. Legszívesebben meghátráltam volna, kisétáltam volna az ebédlőből, nehogy véletlenül hozzám tudjon érni, de végül türtőztettem magamat. Megvártam, hogy puha, csontos és hideg ujjai elérjék az arcomat.

– Csak ételmaradékos volt a szád széle – nevette el magát, ahogy észrevette az egyre inkább komolyabbá való tekintetemet. Megenyhült az arcom egyhamar, és apró mosolyt villantottam.

A köztünk ülő Hyunjun köhintett egyet türelmetlenül, mire Jiseon kissé elpirulva visszahúzta a kezét. Ugye csak képzelődtem, és az állítólagos barátnőm nem pirult el? Nem pirulhatott el. Minden bizonnyal (titokban) odáig van Hyunjunért, amit meg is értenék.

– Reggel a buszon három srác szinte a semmiből bukkant elő, mint ők ott – kezdett bele Eric, mire szúrósan néztem rá, de ő csak kidugta a nyelvét. Hány éves, most komolyan? – És ha elhiszitek, ha nem, de elkezdtek zenélni. A vörös hajú nekiállt dobolni, a másik pedig ilyen acapella szerű dolgot művelt, a harmadik, az utolsó az ajtóban pedig énekelt.

– Az énekes srácnak elképesztően jó hangja van – szállt bele a mesélésbe Hyunjun is, majd vigyorogva próbálta imitálni az énekes mozdulatait, aki gesztikulált, miközben beleélte magát a szövegbe. Eric pedig dobolt egy kicsit az asztalon, mire mindenki nevetni kezdett.

Úgy néz ki, hogy sosem szabadulunk meg ettől a témától. Főleg, ha az a három zenészpacsirta az iskolánkba jár...