TEXT ME BACK ˢᵘⁿʰᵃᵏ

01

「 🎸 」

Még túl korán volt ahhoz, hogy teljes figyelmemet a körülöttem lévő világra szenteljem. Mérgelődtem, eléggé rossz passzban voltam, mert az egyik legszebb álmomból ébresztett fel a hajnali hat órakor megszólaló vekkerem. Folytattam volna a barangolásomat egy sci-fi világban, ahol misztikus képességeim vannak és mesterséges protézisből állnak a végtagjaim, amikkel gond nélkül tudok mozogni vagy akár levadászni másokat. Volt egy csomó fegyver, profi módon használtam mindet, mégiscsak álomról van szó, és az egyik kedvenc videósommal az oldalamon harcoltam a barátaimmal karöltve. Kidörzsöltem a maradék álmosságot a szemeimből, és hunyorogtam, azt kívántam, hogy a horizonton erőlködő sárga korong siessen egy kicsit, mert ha nem jut időben a felszínre, akkor ebben a sötétségben se perc alatt be fogok (sajnos) aludni. Igazából tényleg fel sem akartam kelni, hiszen olyan kényelmes az ágykeretemben lévő új matrac, mintha felhőkön feküdnék. Az iskolához pláne nem volt kedvem, sőt a két bolond legjobb barátomhoz sem.

Rohanásom közepette a sofőrnek sietősen felmutattam a bérletemet, majd az előttem lévő srácot lökdösve kapkodtam a lábamat, nehogy a mögöttem lévő agyontaposson. Az volt a helyzet, hogy hiába tűnik kis ártatlannak, kinéztem belőle. hogy bármelyik pillanatban feláldoz valamilyen okból, hogy ő előrébb jusson és az egészet azzal tudná le, hogy „egy nagyobb jó érdekében tettem".

Ahogy végigfutottunk a folyosón, végül nem találtunk ülőhelyet (nem is szoktunk többnyire leülni), addigra a busz siralmasan nyikorogva elindult, de én elcsíptem egy hangot, ami kellemesen csilingelt a fülemben.

– Hallottátok ezt? – kérdeztem, ahogy sikerült időben megkapaszkodnom a buszon lévő csőről lelógó izében. A nevét gyakran elfelejtem, talán csak nem akarom megjegyezni, hogy... kapaszkodó? Ó, hát tényleg! Benne van a kapaszkodni szóban. Fejbe vágtam magam a tenyeremmel, amiért ilyen lassú az agyam ezekben a korai órákban.

– Mit is, Hak? – nézett rám nagy szemekkel az egyetlen ártatlannak tűnő egyén: Kevin. Pont időben, még mielőtt elmerültem volna az alkalmanként rám törő (leginkább reggeli) hülyeségeimben és merengéseimben, valamint álmodozásaimban. Ezeket felváltva csináltam, olykor csak baromság hagyta el a számat, valamikor csak bámultam és merengtem a semmibe, máskor pedig egyszerűen álmodoztam.

– Itt van valahol Sunwoo. Hallottam, hogy beszél – válaszoltam izgatottan, miközben a buszon lévő utasokat vizsgáltam. Kevin mérges volt, mert nem volt hely hármunknak, és próbáltuk nyugtatgatni, hogy minden bizonnyal azért, mert egyikünk sem szeretett volna külön ülni, és persze a menők állni szoktak. Végül is nem volt újdonság, hogy Kevin, Younghoon és én voltunk az egyedüliek, akik álltak a tömegközlekedési eszközön. Általában minden reggel ez történt.

– Mindig elfelejtem, hogy kisfiúkra buksz – kuncogta el magát hangosan Younghoon, majd jól vállon veregetett. Összehúztam magam a kezének érzésétől a vállamon, de valahogy a szavai jobban megérintettek.

– Én nem is – kezdtem bele a tiltakozásba, miközben éreztem, hogy az arcom meglehetősen égni kezd a pírtól. Hetek óta ezzel a témával piszkálnak, és még nem szoktam hozzá, hogy néha nem értik meg a fanboy oldalamat. – Én csak csodálom és értékelem, mert tehetséges.

– Te is tehetséges énekes és gitáros vagy egyszerre, mégsem csodál téged senki sem –- gúnyolt ki egyből Kevin, miközben grimaszokat vágott, le is vállalt, mire csak megterhelten sóhajtottam egy nagyot. Megint kezdődik, sőt folytatódik.

– Hé, vigyázz, Kev – szólt rá Hoon, s egy pillanatra elhittem, hogy a megmentésemre lesz, akár még azt is gondoltam, hogy az oldalamat fogja védeni. Azonban ahogy megláttam a sunyin összehúzott szemét és a vigyorra húzódó száját, rájöttem, hogy nem. Ez nem (akarom mondani: ez sem) az én napom. – Már a múltkor megmondta, hogy az anyukája csodálja és támogatja őt!

– Ó, basszus, tényleg! – kapott a szívéhez gyorsan Kevin, miközben jól oldalba könyökölt. Nem elég, hogy már terrorizálta a vállamat, most még a könyökével is nekem esik. – Hogy is felejthettem el, hogy ő az anyuci pici fia?

És már megint témánál vagyunk. Múlt héten meséltem nekik, hogy az anyukám tudni szerette volna, hogy milyen zenéket alkotunk mostanában, ezért mutattam neki pár számot, amit írtam, meg még párat, amit közösen összeraktunk eddig. Megtetszett neki a dalunk többsége, és a szó szoros értelmében a fanunkká változott. Dehát minden szülő ezt csinálja, nem igaz? Támogatja a gyerekét abban, amiben csak tudja.

– Hagyjatok már békén – vágtam hátba mind a kettőt egyszerre, mire megszeppenve húzták össze magukat. Mint két kiskutya, akiket most cseszett le gazdijuk. Óriásit sóhajtottam. – Nagyon hangosak vagytok! Az egész busz titeket hallgat. Persze, akaratuk ellenére!

Egy idős férfi hálásan pillantott rám, mire csak elhúztam a számat. Mélyen legbelül csak még kínosabban éreztem magam. Ha iskolatársaink is vannak a buszon, akkor nagy égés a ma reggeli veszekedés, jobban mondva a folyamatban lévő műsor.

Jó, kit áltatok? Kim Sunwoo az egyetlen, aki érdekel engem, a többi diáktársunk hidegen hagy. Persze nem olyan értelemben, mint egyesek gondolják – főleg ez a kettő itt mellettem. Csak szeretnék olyan jó lenni valamiben, amiben Sunwoo tökéletes: főleg a kommunikáció és mások szórakoztatása megy neki nagyon jól. De ha belegondolok, akkor ő mindenben megállja a helyét, míg én sehol nem érzem magam elégedettnek.

Kevin átváltott egy antiszociális kisgyerekké, mert ahogy elnéztem, gyorsan előkotorta a fülhallgatóját meg a telefonját, hogy zenét tudjon hallgatni a hátralévő húsz percben. Younghoon csak megforgatta a szemét, és hátat fordítva a busz belsejének, inkább az ablakon kezdett el kibámulni. Dobos barátom válla felett átpillantva megtudakoltam, hogy milyen hangulatba került a szócsatánk miatt. Az örök rocker lénye előtört, ezért a World So Cold számot csapatta konkrétan max hangerőn, mert még én is hallottam.

– Living in a shell with no soul, since you've gone away – énekeltem a refrént, mire Kevin csak elmosolyodott, ahogy oldalra pillantott rám. Valami ijesztően megcsillant a szemében, elővette a dobverőit, és nekiállt dobolni a kapaszkodó rúdon, tartva a szám ritmusát.

Younghoon elfüttyentette magát. Jesszusom, van ilyen szó? Mire észbe kaptam, addigra dúdolni kezdte a mély hangokat. Furcsán, sokkolódva álltam ott, a busz középen, és arra vártam, hogy nyíljon szét a busz alja, essek végre ki rajta. Legnagyobb szomorúságomra ez nem történt meg, helyette Hoon eltökélten rám pillantott, én meg - mint, aki mindent ért, mégis hülye - vállat vontam. Körbenéztem, és láttam, hogy az utasok érdeklődve pillantottak felénk, mintha várnák a folytatást.

Nincs mit veszítenem, vagy mégis?

Kifújtam a levegőt, becsuktam a szemeimet. Biztonság kedvéért megkapaszkodtam egyik kezemmel, majd nekiálltam énekelni. Nem teli torokból üvöltöttem, hanem kellemesen - vagyis próbáltam az lenni -, előadtam azt a néhány sort, ami maradt a számból.