11 minutes (larry ff.)

Chapter 3: Bargaining

And her lipstick arithmetic didn't stick 
And now I'm sick, throwing fits 
And yeah, I've seen you in my head every fuckin' day since I left
You on the floor with your hands 'round your head

_______________________

Halvány fény fedi le a szobát, mintha csak a napfény sugarai furakodnának be oda, ám ez az éjszaka közepén lehetetlennek tűnik, Harrynek mégis megzavarja elméjét, amint kinyíló szemeivel körbe tekint a szobában. Szerkezete csuklóján megint csak felébresztette, testét azonban a nyugalom fedte le, míg agyában mindent összefoglalt és megtervezett. Nem érette e kusza játékot, amit az idő örvénye űz vele, ugyanakkor hálás volt, s úgy kapaszkodott bele az esélyek indájába, mintha csak az volna képes megmenteni életet. Bár valójában tényleg ezek tartották őt életben és adtak esélyt arra, hogy megmenthesse Louist. Hogy mindent elölről kezdhessenek, maguk mögött hagyva a csúf és fájdalmas múltat, a hibákat, amiket elkövettek.

Ez volt számukra az utolsó esély, mit most nem hibázhat el. Többet nem.

Monoton mozdulatai most sem maradtak el: elhallgattatta a zajt, majd lábaira állt, míg testébe elszántság költözött. 

Nem kapkodott tovább, hiszen rájött: azzal csak még több időt veszít.

Kényelmesen öltötte magára friss illatban pompázó ingét, mit még Louis mosott ki neki, rajta hagyva a szövet szálain édes aromáját, mi minden pillanatban képes volt őt elbódítani.

10:43

Az ajtó ismét záródik, a magány lengi körül a teret, míg a zöld szemű kocogó tempójával vág neki az útnak. Agyát most nem lepi el a sürgés-forgás, emlékei között ott vannak az akadályok, melyek majd megjelennek előtte, feltartva őt célja elérésében, akárcsak, mint egy rossz játékban. Szíve hevesen ver, bizakodása az egekig repítik őt, s reménye marad mégis a legerősebb.

08:49

Ismét eljön a sikátor utcája, a munkából haza igyekvő nő elé áll akaratán kívül, ám Harry okosabb, iramából nem csitítva suhan el az idegen személy mellett, még karjait felé nyújtsa, ezzel megakadályozva a tárgyak szanaszét hullását.

- Bocsánat!- kiálltja, s mintha csak egy ártalmatlan köd felhő lett volna; eltűnik a semmibe.

06:37

A fehér fénnyel teli út, mi otthont ad egy házatlan embernek. Louis mindig arra tanította Harryt, hogy bármilyen helyzetbe is kerüljön, sose felejtsen el jót is tenni, mert egy nap minden önzetlen jótett viszonzásra talál majd. Harry arcára mosoly terül, kipirult ugyan a szél táncától, mi szemtelenül jár arcbőre szegletein, mégis lendíti őt egyre előrébb és előrébb. Dobbant egyet, majd ugrik, közben egy érmét csempész a földön heverő pohárba, ezzel reményt adva egy másik embernek, ki megbizonyosodva a dolgok felől tekint bele az említett tárgyba és mosolyodik el a tudaton: megint lesz mit enni, hála a göndör angyalnak.

Életet adó szerve ritmikusan zenél, fülében hallja csengését, miközben az alagúthoz ér és tekint le órájára: 3:16.

Szemei felragyognak, véget ér a végtelenségnek tűnő, hosszú folyosó, mit neki a valóság adott, míg más a halál menete során kerül szembe vele, s nyomja kezébe a döntést: előre vagy hátra lépjen?

01:10

Egy sarok. Egy sarok választja el őt, hogy ismét láthassa a tenger kék szemeket, mik mindig ragyogtak, akárhányszor csak meglátta őt. A kócos karamell tincseket, mikre oly' sok figyelmet szentelt mindig, ám azok makacsok voltak, így minden próbálkozása kudarcba fulladt, de Ő így is gyönyörű volt.

Távolról látja már szülő házát, hova fiatal korukban számtalanszor beszökött, csak hogy Louis-val lehessen, hiszen könyörgő hangjának ki tudna ellenállni? Magában mindig hálát adott az alacsonyabb szüleinek, hogy az ereszt pont szerelme ablak mellé építették, mit hosszú végtagjainak köszönhetően, mindig könnyedén megmászott és érte el szíve húrjának egyetlen megszólaltatóját.

Ám a boldogság habjait a szél messzire fújja el, lágy dallamával együtt, helyette sötét felhők árasztják el reményekkel teli lelkét. Fekete ruhában öltözött anonim emberek lépnek elé, kezeiket kinyújtják, egy falat alkotnak jelezve számára a megállást és ezzel azt; nem ronthat bele a sors kezei által megírt könyvbe. A felsőbb rendűség atyainak képzelik magukat, hűen hiszik azt, mit Isten könyvében emberi kezek megfogalmaztak és gondolták azt; most ők hoznak ítéletet egy élet felett.

Harry áttörni készül, azonban minden hiába, nem eresztik el őt, bármennyire is igyekszik összes erejét bevetni. Torkából artikulálatlan ordítások szakadnak fel, felveri az éj csendjét, s könnyei szabad utat kapva folynak végig arca vonásain.

- Kérem! Könyörgőm, hadd mentem meg!

Keserves szólam borítja a teret, földre hull a kétségbeesett test, hiába a könyörgő imái; azokat csak néma fülek hallják, s kántálják el neki újból és újból: Nem teheti.

Elhomályosult tekintettel látja még szerelme édes alakját a messziben, amint az autójába száll, megpecsételve mindent ezzel.

- Louis! Louis!

Hangja elvész, könnyei okoznak záport a földön, míg szíve hangszere elnémul, és nem szól már többé a zene, mit csak egyetlen személy volt képes megalkotni.

Az idő azonban újból elrepül, akárcsak a csók a háztetőn és jelzi a monoton csengő: 00:00 nincs már több elmúlni vágyódó idő.