11 minutes (larry ff.)

Chapter 4: Depression

So call me stupid, call me sad 
You're the best I've ever had 
You're the worst I've ever had 
And that keeps fuckin' with my head 
Call me stupid, call me sad 
You're the best I've ever had 
You're the worst I've ever had 
And that keeps fuckin' with my head

_________________________

Zöldjei a világ elől rejtve vannak, feje mintha a víz alá lenne bukva, oly' mély tónusban hallja a már élete részévé vált ricsajt, s annak monoton csipogó hangját.

Úgy érzi, mintha a szoba vele együtt forogna, a hányinger kellemetlen ingere telepszik le gyomrára, miközben egy nagy sóhaj következtében felébredni kíván az álomtalan alvásból.

Villanó fények szánkáznak végig a falakon, mely a vele szemben lévő televízióból érkezik, hol a képek sorba váltják egymást.

Nem szünteti meg a zajt, helyette üres tekintettel bámulja végig a plafont, s a szobában lévő dolgokat, majd tér át az adásra, mit épp sugároznak.

*

- Futball. Ez volt Louis kedvenc sportja..- állapítja meg, miközben a pult fölé görnyedve egy újabb felest küld le torkán.

A poharakat törölgető Liam fájdalmasan mosolyodik el, hiszen tudja, hogy a "minden lében kanál" párra most rá járt a rúd. Szívbe markoló e látvány számára, sosem szerette göndör barátját így látni, sem pedig a kócost, bár az igen ritkán fordult elő, hogy Louis Tomlinson,- az anno kitűnő diák -, alkoholos poharat fogott volna kezében.

Sosem felejti el a napot, amikor a két legkülönbözőbb személy egymásra talált, a puszta véletlen műve által. Hiszen Harry mindig is balhés volt, mindenki tudta ki is az a Harry Styles, s nem véletlen, hogy sokan féltek is tőle. Ám aki jól ismerte, - mint Liam is -, tudta, hogy hiába a rémisztő külső, a zöld szemű szíve aranyból van és azt a kincset egy nap valaki megfogja találni. S lám így is lett.

Ironikus néha az élet, mitől olykor azt kapod, amire épp nem számítasz.

Louis volt az a személy, kit mindenki került, csak mert másabb volt, mint a többiek. Nem volt nagy hangú, nem keveredett sosem bajba és ha tehette, kezei között mindig könyvet fogott.

Ám persze azt senki nem tudta, hogy így próbálta elterelni gondolatait a magány keserves fogalmáról, mi egész életében körbe lengte,- addig a napig.

Mindenki emlékezett arra a napra, amikor a híres Harry Styles megmentette, a jelentéktelen lelkű Louis Tomlinsot egy - az iskola utcájában - száguldozó busz elől.

Kezéből a könyv kihullott, a betűket és a hosszú mondatokat már nem olvasta többé, helyette a felé magasodó vonásokat kémlelte, s olvasta el egy megtört lélek sorait a borostyánok közzé zárva, mik abban a pillanatban összefolytak az Ő tengerével és alkottak közös szimbiózist egy életre.

Most azonban mindez csak egy messzi lát kép volt. Egy fiatal kori naiv gondolat, mit akkor gondoltak, amikor még hittek az örökké szóban.

- Adj időt neki, Harry.- sóhajtott fel a barna hajú, letéve a már fényesre csiszolt poharat a kezéből.- Te is tudod, milyen makacs is tud lenni olykor.

- Igen. Mindig is szörnyen makacs volt. De én így szerettem..- horkant fel, miközben a vodka végig szántotta nyelőcsövét.

- Ne beszélj úgy, mintha a múltról beszélnél.- dorgálta le.

- Pedig Ő már csak a múltam fog lenni. Egy szép emlék, mit ostoba mód elengedtem.- rázta meg fejét, keserű nevetéssel ötvözve, közben az óráján elvesztendő időt kémleli.

08:08

Az alkohol íze ismét gyomrába érlelődik tovább, akárcsak ajkai között, okozva ezzel illuminált állapotot fejében, minek következtében oldalra tekintve dob meg egy szerelmeskedő párt mogyoróval.

- Na jó, elég volt!- csapta le a pultra törölgető rongyát a fiú dühében, és vette el részeg barátja elől az utolsó kitöltött italt is.- Nem kapsz többet! Néz magadra mit művelsz! A sárga földig iszod magad, miközben mást is tehetnél az önsajnálaton kívül. Nem itt kéne ülnöd, hanem mellette a kanapén, amint épp nézitek ezt a hülye mecset popcornt zabálva és forrócsokit iszogatva mint mindig, miután összevesztetek. Nem kellett volna azt tenned amit, mert igen,- tudom, hogy megütötted,- elmondott mindent nekem, de a végére mégis hozzá tette: Akkor is szeretem.

A szétcsúszott férfi köpni-nyelni nem tudott, még agya lassan, de felfogta a szavakat. Torkában most gombóc kezdett nőni, ám tartotta magát, sosem szeretett nyilvános helyen sírni. Egyszer volt, mikor ez bekövetkezett, s azóta is élete legfontosabb száma az a 28-as.

- De mi van, ha már késő?- tette fel a kérdést, nem csak barátjának, de magának is lehajtott fejjel.

- Sosem késő, Harry. Az életben mindig van egy második esély, csak épp más nézettel.

A göndör elmosolyodik, tekintete könnyektől lesz fátyolos, s mit sem akadály neki a kemény fa, hajol át rajta és öleli meg szorosan barátját, kinek szavai szinte már teljesen kijózanították.

- Köszönöm, Liam.- suttogta, közben a másik büszkén elmosolyodott.

- Nem kell semmit sem megköszönnöd.- simította meg lágyan hátát, majd engedte el.- Jól figyelj rám most Harry és arra, amit mondani fogok.

Harry bólint, arca egy pillanatra bizonytalanságba fut át a komoly hangvételtől.

- Bármi itt is történjen veletek az életben, nincs olyan világ, ahol Ti nem találnátok egymásra. Ezt jól jegyezd meg..

- Köszönöm.- mondja ki a hála szót, mire mindkettőjük arcukra mosoly kúszik, s felkapva kabátját indul meg a kijárat felé.

- Harry!- torpan meg, amint a barna hajú ismét nevén szólítja és fordul hátra felé.- Ígéred meg, hogy megmented őt..

Készüléke pityeg, letekint hát rá, ám mosolya mit sem csillapodik, ahogy nézi a számokat:

00:02

- Ígérem, Liam. Ígérem.