11 minutes (larry ff.)

Chapter 5: Acceptance (End)

You're 11 minutes away and I have missed you all day 
So why aren't you here? 
Why aren't you here? 
Why aren't you here? 
Why aren't you here? 
Why aren't you here?

_______________________

Lágy világosság szűrődik át az ablakon, mik furcsa alakokat öltenek árnyék gyanánt a fal felszínén, jelezve a reggel eljövetelét. Csend honol a szobában, apró csámcsogás üti csak fel fejét, mely a rózsaszín ajkak közül szabadul ki. Smaragd szemeibe szökik lassan a fény, pupillája összeszűkül, mire fájdalmasan hunyorogni kezd, még elgémberedett végtagjait nyújtóztatja ki a takarót lerúgva magáról. Ásítását szemtelenül engedi szabadjára, pedig rég volt már, hogy ily' pihenten kelt volna fel, s ami még furcsább volt; az a boldog mosoly az arcán.

Zongorista ujjaival végig szánt már hosszú tincsein, mikre rátekintve elgondolkozik azon, talán nem ártana meglátogatnia a fodrászt. Bár nem akart teljesen megszabadulni tőle, na nem is mintha engedték volna neki, hiszen mikor a fodrász téma került szóba Louis felháborodva hadarta el mondandóját Harrynek, mondván: Ha levágatja mivel fog Ő játszani?

A göndör ezen mindig csak nevetett, majd egy lágy csókot nyomott nyugtásként párja ajkaira.

Ugyanakkor sosem tűrte el azt, ha valaki parancsolgatott neki, Louistól mégis minden szó más volt. Úgy gondolta; hogy ennél a fiúnál biztosan nincs tisztább és szerethetőbb lélek, bármennyire is próbálták neki az ellenkezőjét bemagyarázni.

Talpa a hideg padlót érinti, lomha léptekkel sétál el egészen a konyháig, hol egy bögre kávét készít magának, majd azt kortyolgatva sétál át a szobán újból és újból, miközben a keretbe zárt képeket vizslatja, s szüntelen mosolyog.

Emlékezett.

Emlékezett arra a reggelre, amikor Louis egyszer viccből összefirkálta a hátát alkoholos filccel és hetekig nem jött le a fekete tinta bőréről, hiába fürdött le napi kétszer vagy akár háromszor. Mégis az a rózsa minta volt az egyik legszebb rajz, amit valaha magán hordhatott.

Emlékezett arra a napra, amikor beköltöztek életük első közös lakásába, mit azon a napon még a gyomor savas tartalma is beterített, miután elfogyasztottak egy üveg bort ünneplésképp a fiúk társaságával együtt.

Emlékezett arra az éjszakára, amikor testük és lelkük egyszerre egyesült, és vesztek el a percek múlásában, a mámor tengerén.

Az első Szeretlek szóra, mit egymásnak mondtak. Az első csókra, mi Louisék házának tetőjén történt a csillagokat bámulva, s hol először kívánták azt magukban: Örökké tartson e pillanat.

A fehér napra, amikor kimondták egymásnak a boldogító Igent, majd a nászészakára, mit egészen pirkadatig végig szeretkeztek, hallgatva a kinti óceán moraját, mi egyszerre csendült fel szívük átható dallamával.

Harry mindenre emlékezett, hiába volt az jó vagy épp rossz. Az életéhez tartozott.

Louishoz tartozott.

Ajkaihoz emeli újból a bögrét, ám csalódottan állapítja meg; annak tartalma már elfogyott.

Mosolyogva teszi vissza az eddig kezében tartott képet helyére, akárcsak bögréjét a mosogató fényes tálcájára, míg az asztalon heverő telefonjáért nyúl, s keresi ki a szívét megdobogtató névjegyet.

Kicsöng. És csak csöng és csöng. Várná a sípoló hangot, mi újból megadásra kényszerítené őt, ugyanakkor az elmarad.

A készülék kapcsolódik a híváshoz, kételkedve figyeli azonban a képernyőt, min a számok előre fele haladnak, s szól bele félve, szívét reménnyel körül ölelve.

- Louis?

- Szia, Hazzy.

The End