Tovaszálló ígéretek (Kim TaeHyung FF) - BEFEJEZETT

A MÚLT - 1. fejezet

/TaeHyung/

– TaeHyung! – kiabált fel anyám az emeletre, miközben a szobám közepén ücsörögve, gyűjtögettem az emlékeket.

Utáltam költözni, egyszerűen már belefáradtam abba, hogy új emberekkel ismerkedjek meg. Itt vagyok tizennyolc évesen, és megint tovább kell mennem. Az utolsó tanévemet fogom megkezdeni egy szöuli középiskolában, valahol a külvárosban. Mivel apám tanár, még pedig fizika- és matekszakos, minden évben másik iskolában tanít. Eddig csak az első két évemet tudtam egy suliban elvégezni, a harmadik évfolyamot egy újban kellett, és láss csodást a negyediket is kénytelen vagyok máshol. Talán egyáltalán nem véletlen, hogy nincsenek barátaim, hiszen egy darabig itt vagyok, aztán megint máshol. Meglepően fárasztó ez az egész... Természetesen a szüleimnek sem egyszerű, de ha ez a szokás, akkor előbb vagy utóbb beletörődik a sorsába, kár, hogy én nem tudok. Le kellene érettségiznem is, de arról már fogalmam sem volt, hogy minek tanuljak tovább. Talán az lenne a legjobb, ha az érettségi után máshol telepednék le, teljesen egyedül, új életet kezdve, de soha többet nem költözve.

– Elkészültél? – hallottam meg anyu hangját egészen közelről.

Felpillantottam, és az ajtófélfának dőlve nézett rám. Eléggé megviselt volt az arca, bár nem voltam meglepődve, hiszen ápolónőként dolgozott, és gyakran vállalt be túlórákat, hogy elegendő pénzünk legyen mindenre. Sajnos nem rendelkezünk sok tartalékkal, olyan okok miatt, amiről nem beszélünk. Nem akarom újra, átélni azt, amit pár évvel ezelőtt. Éppen ezért ha valaki kérdezi, van-e testvérem, a válasz mindig ugyanaz lesz... Nincs, és nem is volt... Talán ezzel a hazugsággal tudtam a legegyszerűbben átlépi a történteken, de vajon meddig tudok magamnak hazudni...

– Tudom, hogy nem szereted ezt a helyzetet, de gondolj arra, hogy ez az utolsó, és végre saját házunk lesz – vigasztalt.

– Saját? Amire a gatyánk is rámegy? – horkantottam fel megvetően.

– Ezzel te nem foglalkozz, te csak tanulj szorgalmasan.

– A közepes eredmény tökéletes – vontam meg a vállam, majd feltápászkodtam, hogy lecipelhessem a dobozokat, amiben a fontosabb cuccaim voltak.

Elsődlegesen csak a személyes tárgyaimat viszem magammal, hiszen a cipekedés része még ezután jön, hogy a bútorok is átkerüljenek az új házba. Még nem láttam, mert meglepően magam alatt voltam, amikor bejelentették, hogy ismét elköltözünk. Csupán az lep meg, hogy nem vesztettem el semmit eddig, hogy az összes könyvem, és személyes értékem meg van még. Meglehetősen ügyes vagyok...

-

Szerettem volna tudni, hogy miből vették meg ezt a viszonylag szép házat. Csinos kis házak terültek el egymás mellett, színesen, olyan volt, mint valami amerikai filmben. Az azonban feltűnt, hogy a mi szomszédunkban lévő ház tulaja, igencsak el van eresztve pénzzel, hiszen az óriási kétszintes ház udvarában medence, és teniszpálya is volt. Miénk ennél szerényebb volt, csak kis hátsó kerttel rendelkezett, de ez is két szintes volt. Már akkor tudtam, hogy melyik lesz az én szobám, mielőtt anyám megmutatta volna.

– Nem lehetne, hogy a másik legyen az enyém? – faggattam anyut, amikor az ablakra pillantottam. – Jobban örülnék, ha nem a szomszédot kéne bámulnom.

– Nem olyan rossz a kilátás, meg legalább van erkélyed – győzködött, de tudta, hogy nem örülök ennek, mert az előző helyen is ugyanez volt a bajom.

– Ahogy a szomszédnak is. Azért bízom benne, hogy valami értelmes banda lakik a szomszédban.

– Állítólag egy gazdag vállalkozó és családja.