Tovaszálló ígéretek (Kim TaeHyung FF) - BEFEJEZETT

A JELEN - 12. fejezet

/ChaeYoung/

Egy pillanat erejéig tényleg azt hittem, hogy meghalok, ennyire erős alhasi görcsöt még nem éreztem soha, olyan volt, mintha az egész ki akart volna szakadni a helyéről. Aztán már csak arra emlékszem, hogy összeesem és sírva fakadok a fájdalomtól, majd TaeHyung ígéretére, hogy hív egy mentőt nekem. El nem tudtam dönteni, hogy mi a fene lehet ez, ám amint rövidesen észhez tértem egy kórházban, azonnal felvilágosítottak. Nem voltam felkészülve egy gyermek érkezésére, de őszintén annak elvesztésére sem, így azonnal kiborultam, amint kiderült számomra, hogy egy alig öt hetes kis életet veszítettem el. Aztán a sokk után, matekozni kezdtem, és mivel Jinnel hónapok óta nem bújtunk össze, biztosra vettem, hogy az éppen TaeHyung gyereke lett volna, de már nincs többé...

Ez egyrészt rettenetesen esett, de másrészt, ha életben marad meglehet, hogy nagyon sok mindenen változtatott volna. Talán, ha hatalmas hiszti árán is, de leléphettem volna, ha kiderül, hogy én magam sem voltam túlzottan hűséges, bár nem is éri meg, ha MinJi igazat mond, akkor Jin sem volt az, legalább lenne más kiút is ebből a rémálomból, de félek, hogy túl sokat veszíthetek.

Persze nyugtattam magam azzal, hogy mindegy is, talán jobb ez így, hiszen még egy bajjal kevesebb, és talán okkal halt meg, talán eleve nem is lett volna életképes. Jobb ez így, mintha félidőben történt volna vele valami. Azt biztosan nem hevertem volna ki soha... Ugyan nem tudtam volna meg nem történté tenni a dolgot, így ezzel a teherrel kellett leélni a további napjaimat. Arról meg nem is beszélve, hogy fogalmam sem volt arról, hogy TaeHyung miképpen vélekedik erről az egészről, hogy ő tudja-e, de aztán, amint megjelent a szobában, képtelen voltam szembe nézni vele.

– Hogy érzed magad? – kérdezte azonnal, és nem volt rest egy gyors puszit nyomni a homlokomra.
– Vacakul – feleltem könnyes szemmel.
– Sajnálom – szorította meg a kezem.
– Mit? Hogy sikerült összehozni azt a gyermeket, vagy hogy valamilyen oknál fogva mégis csak meghalt?
– Mindkettőt. Én lettem volna a legboldogabb, ha nem történik ez. Talán könnyebben szabadulhattál volna egy boldogtalan kapcsolatból.
– Egy kicsit talán nem bánom, hogy így alakult – sóhajtottam lemondóan. Majd visszafojtva a könnyeimet, folytattam: – Egyáltalán nem állok készen arra, hogy anya legyek!
– Azt hiszed, hogy hagytam volna, hogy egyedül küzdj meg ezzel a teherrel?
– Nem tudom, annyi minden van, amit a fejet tetejére állítana egy gyerek.
– Például a hálátlan vőlegényed kihajítana, és leléphetnél velem? – vonta fel a szemöldökét. – Nem is hangzik ez olyan rosszul!
– TaeHyung! Én nem akarom ezt! Én nem vagyok az a típus, akiből jó anya lenne, tehát, ha kimarad az életemből, egy kicsit sem fogom bánni.
– Csak azért, mert nincs melletted megfelelő férfi! – közölte velem jeges hangon. – Pihenj egy kicsit! Majd később találkozunk!

Láttam rajta, hogy egy kissé sértve érzi magát, és meglehet, hogy jogosan haragszik rám, de nem tudok ezzel mit tenni...-A következő napot is bent töltöttem a kórházba, teljesen egyedül, mert nem volt kíváncsi rám, sőt akkor is levegőnek nézett, amikor utoljára felszállt a gépünk, hogy végre hazavigyen minket. Nem köszönt el, nem nézett rám, sőt még az irodában sem láttam, és valahogy mégis csak hiányzott. Nevetségesen hiányzott a közelsége, és gyűlöltem magam amiatt, hogy valójában én üldöztem el a makacsságommal.

Jin sem találtam otthon, és olyan egyedül éreztem magam, mint tini koromban, amikor a húgomon kívül nem volt mellettem senkit, nem hittem volna, hogy éppen ő lesz a legkomolyabb vetélytársam. A hétvégén sokat pihentem, és úgy voltam vele, hogy hétfőn csak elmegyek és szerzek egy menyasszonyi ruhát. Valami egyszerűre gondoltam, semmi cicoma, vagy nagyzás, hiszen csak egy gyors szertartás lesz, aztán meg amint lehet elválok.