Tovaszálló ígéretek (Kim TaeHyung FF) - BEFEJEZETT

A MÚLT - 8. fejezet

/ChaeYoung/

Az úszás önmagában nem volt nehéz, eltekintve attól, hogy a MinJi-féle fürdőruha nem takart valami sokat. Ugyan nem mutattam magamból annyit, mint a többi lány, de ennek ellenére egy darabig igen kényelmetlenül éreztem magam benne. Bár TaeHyung megnyugtatott, hogy nem nézek ki rosszul, de gyakran olyan pillantással nézett rám, mintha ezt is sokallta volna. Nem tudtam eligazodni a fiún, mert számomra az is furcsa volt, hogy ennyit foglalkozik velem, mert csupán a szomszéd lány lennék, akinek igen tragikus a múltja, a jelene, de a jövőmben annyira nem vagyok biztos... Feltéve, ha túlélem... Olykor megfordul a fejemben, hogy mi van, ha tetszem neki, és azért tesz értem ennyi mindent, de aztán szembesülök azzal, hogy bennem nincs semmi szeretni való, arról nem is beszélve, hogy vagyok se szép, se vonzó, ezért sem látott bennem JungKook semmit sem.

Miután elkönyveltük, hogy nagyjából tudok úszni, megebédeltünk, és már azt is megállapítottam, hogy egészen kellemes nap volt, amikor a fiú pillanatok alatt lesokkolt. Még hogy én lecsúszok azon a tizenöt méter magas, kacskaingós csúszdán...

– Neked elment a józan eszed? – Szinte sikítottam a kétségbe eséstől.

– Nem is volt – vigyorodott el. – Nem túl mély a víz, ahová érkezel, nem fogsz megfulladni.– Fel nem megyek oda! – határoztam el, majd nyomatékosításképpen összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. – Erről le is tehetsz! 

– Nem fogok! Csak nem tériszonyod is van?

– Nem tudok róla.

– Akkor meg mitől félsz?

– Mindentől – sóhajtottam lemondóan.

– Csak úgy tudsz legyőzni egy félelmet, ha szembenézel vele – bölcselkedett nagyon magasztos hangnemben.

– Tudod, ez sokkal jobban hangzik, mint amilyen könnyűnek tűnik – feleltem hasonlóan magasztosan.

– Ha akarod, fogom a kezed, míg fel nem érünk.

– Erre semmi szükség.

Levakarhatatlannak tűnt a vigyor a képén, s egyszerűen fel sem tudtam fogni, hogy miért is megyek bele ilyen őrültségekbe. Bár tény, hogy egyedül nem tenném meg, és addig kell emlékeket gyűjtenem, amíg apán nincs a városban, és bár simán kinéztem belőle, hogy valóban kémeket küld utánunk, valahogy ez egyáltalán nem érdekelt. Meglepően gyorsan felértünk a magaslatra, és kiderült, hogy simán szédülni kezdek magasban... Ó, tehát ez lehet a tériszony... Az is leesett számomra, hogy egyszerre két csúszda van, ugyanaz a vonal, csak egyszerre ketten is le tudunk csúszni. Örültem volna, ha egy sokkal alacsonyabb, és kevésbé veszélyes csúszdával kezdünk, de nem... TaeHyung nem az a fajta srác, aki fokozatosan haladna, egyből bele a közepébe...

– Készen állsz? – nézett rám ördögi vigyorral a képén, én meg legszívesebb sírva fakadtam volna.

– Nem! – vágtam rá, de azért ledobtam magam az egyik csúszda bejáratához. – Ha meghalok, visszajövök és kísérteni foglak...

– Úgyis mindig fel akarod dobni a talpad, legalább vidám halálod lesz!

– Ez kicsit sem vicces – szidtam meg, majd csak arra eszméltem fel, hogy megindulok lefelé a lejtőn.

Sikítottam, ahogyan a torkomon csak kifért, és el sem tudtam képzelni, hogy mikor érek le a végére, mikor kell, majd mély levegőt vennem, hogy biztonságosan csobbanhassak. Azt hiszem, a második kanyar után kezdtem feladni a pánikot, bár a bezártság annyira nem volt kellemes, de ahogyan suhantam, az meglepően szórakoztatott. Igen gyorsan leértem, és amikor láttam a fényt, vettem egy mély levegőt, s gond nélkül landoltam a vízben. A szívem örült mód vert, a hajam megint vizes lett, de úgy bukkantam fel a vízből, mint a sellők, elegánsan hátra dobva a hajam. Még pihegtem volna, ám arra eszméltem fel, hogy a fiú határozottan belecsíp az oldalamba. Felszisszentem, mire TaeHyung nevetésben tört ki magából.