A szerelem fogságában

2. fejezet

16+ (de még nem 18!)

Eközben a Roxfortban nagy volt a fejetlenség. Harry immár három hete eltűnt, és a Rend tehetetlenül állt az események felett. Mivel az iskolában nyári szünet volt, így a diákok miatt már nem kellett félniük, hogy meglátják a Rend-tagokat a Roxfortban.
- De, Albus, már három hét is eltelt. Ki kell szabadítanunk a Sötét Nagyúr kezei közül! – kiáltotta Remus. – Aggódom érte, Albus. Tennünk kell valamit!
- Ha még él egyáltalán – morogta közbe Mordon, mire kapott egy dühös pillantást a többi Rend-tagtól. – Hiszen mind tudjuk, hogy a Sötét Nagyúr mindig is végezni akart a fiúval.
- Az nem lehet! – suttogta rémülten Hermione. Ő és Ron is részt vehettek a gyűlésen. – Harry nem lehet halott… 
- Ha Potter halott, nekünk végünk – pattant fel egy Ronék számára ismeretlen Rend-tag. 
- Ülj már le, Gregory! – csattant fel egy másik.
- Potter a Kiválasztott, nélküle…
- Csendet! – dörrent Dumbledore hangja. – Harry még életben van. Tudnánk róla, ha nem így lenne. Voldemort már értesítette volna a Varázsvilágot róla.
Ebben mindannyian egyetértettek, mégis az aggodalmuk nem múlt el.
- Még ha így is van, akkor sem ülhetünk ölbe tett kézzel! Piton nem tud semmi hasznos információt Tudjukkiről, és a többi kémünk sem bizonyult informáltabbnak Harry Potter ügyében – mondta Mordon.

- Maguknak nem is Harry számít! – kiáltott fel hisztérikusan Hermione. – Maguk csak a Kiválasztottat akarják megtalálni!
- Nyugodjon meg, Miss Granger – csitította a lányt McGalagony professzor, de a nő hangjából is kicsengett az aggodalom.
- Nem nyugszom meg! – pattant fel harciasan a lány.
- Mione, kérlek – nyugtatgatta Ron is. – Azzal, hogy egymásnak esünk, nem lesz meg Harry.
- És ha éppen ebben a percben is Tudjukki kínozza?! – vált síróssá Hermione hangja, majd zokogásban tört ki.
- Mr. Weasley, kérem, kísérje le a Gyengélkedőre Miss Grangert – kérte Dumbledore igazgató úr. Miután a két fiatal távozott, az idős varázsló komoly arccal nézett végig a Rend-tagokon. – Valóban meg kell találnunk Harry Pottert, mielőtt túl késő lesz – mondta Dumbledore.
Perselusnak furcsa volt főnöke viselkedése. Túlságosan nyugodt volt, ami gyanús volt neki. Úgy tűnt, a többiek nem vették észre Albus érdektelenségét, de ő túl jól ismerte már az öreget ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassa a baljós jeleket. Az a nyugodtság, amely körüllengte az igazgatót, rossz érzéssel töltötte el Perselust.

******

Harry azonban korán sem volt olyan rossz helyzetben, mint ahogy azt a barátai, és a Főnix Rendje hitte. Nagyon is jól volt. Sokat olvasott, és még Mardekár festményével is beszélgetett. Ahhoz képest, hogy a Roxfortban miket tanult az alapítóról, egész kellemesnek találta a vele töltött időt. Mint kiderült, Mardekárnak nem csak ez az egy mágikus portréja volt megtalálható a kúriában, hanem egy teljes alakos is, amin fiatalabb. A fiatal Mardekár teljesen olyan volt, mint Tom Denem. Míg az idősebb Malazár csak hasonlított rá, addig a fiatalabb teljesen ugyanúgy nézett ki. Ugyanaz a haj, szem, és alkat, és még a modora is.
Malazár sok történetet mesélt Harrynek, köztük a Roxfort alapításáról is. Az előadásmódja nagyon élvezetes volt, jobb, mint Hermione okoskodó – de szerethető – beszéde, így Harry már értette, miért is volt jó tanár a maga korában a férfi.

- Mondd csak, griffendéles, akarsz beszélgetni magával Griffendéllel? – kérdezte egyik nap Mardekár, mire Harry szája tátva maradt.
- De…
- Tom, gondolom, elmondta, hogy minden alapítóról találsz itt festményt,
- Igen, de…
- Godrickról is van. Olyan, mint az enyém. Mágikus.
- De maguk ellenségek voltak! Akkor miért tart róla festményt? – kiáltott fel Harry meglepetten, mire a festmény csak elnevette magát.
- Úgy látom, túl sok zagyvaságot tanítanak már a Roxfortban, pedig régebben színvonalasabb volt az oktatás – jegyezte meg Malazár. – Godrick és én csak ellenfelek voltunk, nem ellenségek. Ő volt a legjobb barátom.
- De maguk összevesztek, miután maga nem akarta, hogy mugliszületésűek tanuljanak a Roxfortban.
- Ez igaz, de pár év múlva kibékültünk. Tudod, fiú, valóban nem szeretem a mugliivadékokat, de erre megvan az okom – mondta Mardekár elsötétülő tekintettel. – Rossz emlékek. Godrick ezt megértette, és megbeszéltük, hogy én már nem fogok a Roxfortban tanítani, de az utódomat a posztomra én választhatom ki. 
- Mi nem így tanultuk. – Harry hitte is meg nem is, amit Mardekár mondott.
- A történelem nem mindig a teljes igazságot írja le – felelte Malazár. – Mondjuk úgy, hogy olyan ez, mint a te hírneved. Rólad sem mindig az igazságot írják le, de te tudod, hogy az csak hazugság. De ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Godrickot.
- Azt mégis hogyan?
- Hát a festménye itt van a szomszéd szobában.
- De oda nem hiszem, hogy bemehetek. Voldemort nem adott rá engedélyt.
- Bemehetsz – intett a Mardekár ház alapítója. – Tom nem fog érte szólni.