A szerelem fogságában

6. fejezet

Mikor Tom belépett Harry szobájába – magának sem vallotta volna be, de –, feszélyezve érezte magát. Ő, Tom Denem. Hihetetlen. Harryre nézve a fiún érdeklődést és izgatottságot látott, ami kissé megnyugtatta.
- Potter – morogta kelletlenül. – Boldog születésnapot! – mondta, majd a kölyök kezébe nyomta a csomagot.
Harry pár pillanatig csak nézte a csomagot, majd lelkesen elkezdte leszaggatni a papírt róla. Kinyitva egy gyönyörű ezüst ékszerdobozt talált. Még sosem látott ilyen szépet.
- Ez… gyönyörű! – suttogta Harry.
- Az, de az ajándékod benne van – mondta Tom. A férfit mulattatta a fiú értetlenkedő tekintete, de nem mutatta ki.
- Oh…
Harry lassan nyitotta ki a dobozkát, és kukkantott bele. A lélegzete is elállt, mikor meglátta a medált, amely egy bársonypárnán feküdt. Alig mert hozzáérni a nyaklánchoz. Félt, hogy kárt tesz benne. A fehérarany láncon két függő volt. Egy arany és egy ezüst kígyó. Az arany kígyónak smaragd szeme volt, míg az ezüstnek pedig rubint. A két kígyó hirtelen mozgásba lendült, majd Harry szeme előtt fonódott össze, ami még Tomot is meglepte. Ismerte a medált, de még sosem látta mozogni a két függőt. A két kígyó lelkes sziszegéssel üdvözölte új gazdáját.
- Milyen jó assssz illata – sziszegte az aranyszínű.
- Milyen kedvessssz a tekintete – válaszolt a másik. – Olyan a ssszeme, mint a tiéd, testvérem.
- Kösssszönöm – sziszegte vissza Harry.
- És bessszél isssz – lelkesedett mindkettő.

Tom döbbenten hallgatta, ahogy Harry Potter párszaszóul szól a két kígyóhoz. 
Honnan tud a fiú párszaszóul, mikor az Mardekár örökségének része? Lehetetlen. Azaz mégsem. Talán a sebhely miatt? – töprengett a férfi.

Harry meg sem bírt szólalni, pedig tudta, hogy legalább köszönetet kellene mondania a gyönyörű ajándékért. 
- Köszönöm – nézett fel végül hálás tekintettel a férfira. A fiú hangja magához térítette Tomot a döbbenetből – Még sosem kaptam ilyen szépet – suttogta Harry, miközben arcán legurult az első könnycsepp, melyet még sok másik követett. Harry gyorsan lehajtotta a fejét, hogy Denem ne lássa meg, hogy sír. Ám ezek nem a bánat vagy fájdalom könnyei voltak, hanem a meghatódásé. Harry maga sem tudta, mi váltotta ki belőle ezt a heves érzelmet. 
Végül Harry gyorsan megtörölte az arcát, majd egy kissé gyámoltalan mosollyal emelte tekintetét újra Tomra. 
- Igazán nincs mit, Potter.
- Kérem, szólítana Harrynek? Az Ön szájából az a név, hogy Potter, olyan furcsán hangzik.
- Rendben, Harry. De akkor te is szólíts engem Tomnak, és tegezzél – felelte Denem
- Öhm… Feltenné nekem? – kérdezte végül a fiú, szemeivel a medál felé célozva.

Tom csak nézte a fiú arcát, miközben az a medálban gyönyörködött. Miután a két kígyó összefonódott, és köszöntötték Harryt, újra olyan mozdulatlanná váltak, mintha sosem kezdtek volna el mozogni. Tom látta Harry arcán, hogy nagyon jólesik neki a figyelmessége, és bár a kölyök lehajtotta a fejét, a könnyeit is látta.
Mikor meghallotta, mit kért Harry, gyorsan odalépett az ágyhoz – hiszen Harry még nem kellhetett fel Wilmer gyógyító szerint –, és leült a szélére, majd a kezét nyújtotta a medálért, amit a fiú gyorsan oda is adott, majd hátat fordított a férfinak, hogy Tom könnyebben be tudja majd kapcsolni a medál csatját. A fiú visszatartott lélegzettel várta, hogy a férfi nyakába akassza az ékszert.

Tom lassan végigsimított Harry nyakán, miután bekapcsolta a medált.
Harry kellemesen borzongott meg az érintésre, és egy reszketeg sóhaj hagyta el ajkait. Tom ezen felbátorodva csúsztatta ujjait Harry mellkasára a pólója alatt, és legnagyobb meglepődésére a fiú nem lökte el magától. Denem lágy csókot lehelt a kölyök kulcscsontjára, amit az egy halk nyögéssel honorált.
Tom lassan maga felé fordította a fiú fejét, és ajkaira hajolt.

******

Mindez alatt Lucius Malfoyt kétségek gyötörték. Egy Malfoy, aki bizonytalan? Lehetetlenség! Felesége, Narcissa ezt észre is vette rajta, de persze, nem mondta ki hangosan. Tudta, férje mennyire magára venné, ha ezt a szemébe mondaná. Ezeknek a kusza érzéseknek az oka pedig Perselus Tobias Piton volt. Hogy miért?