A szerelem fogságában

17. fejezet

Harry izgatottan dobogó szívvel hajtotta ki az összehajtogatott pergament, mivel felismerte rajta Mardekár pecsétjét, amit Tom használt. Először csak nézte az ismerős, egyenletes sorokat, a kissé dőlt írást. Már az is örömmel töltötte el, hogy láthatta a levelet, majd olvasni kezdte.

„Harry,

Perselus már biztosan tájékoztatott téged az utcát és a környéket figyelő idegen alakokról. Mivel veszélyes elhagynod a házat, így maradj a keresztapádnál. Csak semmi hősködés! Meg ne próbáld kitenni a lábad onnan, mert arról tudni fogok!
Igyekszem mihamarabb megtisztítani a Grimmauld teret, vagy más eshetőséget teremteni a biztonságos közlekedésre, de addig légy türelemmel.
A besúgókat – ahogy azt sejtettük – Dumbledore küldte, azzal a céllal, hogy elé vigyenek, ahol ő majd elintéz Téged, mint a Varázsvilág árulóját. Tudom, hogy dühös vagy a vén kecskére, és legszívesebben kirohannál és szembeszállnál mind Dumbledore-ral, mind az embereivel, ahogy egy griffendéles tenné, de most szükség van egy kis mardekáros furfangra is, hogy elkapjuk a szenilis vénembert.

Bízz bennem, tudom, mit csinálok! Ne akarj fejjel a falnak menni, légy most kevésbé griffendéles, hiszen tudom, hogy Mardekártól is tanultál! 

Már alig várom, hogy újra a Denem Kúriában legyél mellettem, biztonságban.

Vigyázz magadra!

Tom

Ui.: A bagoly miatt ne aggódj, bűbáj védi, amitől láthatatlan rajtunk kívül mindenki számára. Egyedül Fiducia volt az egyetlen baglyom, aki vállalta, hogy a Fidelius-bűbáj ellenére is elviszi neked ezt a levelet, mert kedvel téged.”

Harry először mosolyogva, majd bosszúsan, végül már boldogan olvasta a levelet. Tomnak igaza volt abban, hogy legszívesebben kirohanna, és számon kérne az utána kémkedőket, ahogy abban is, hogy Mardekártól tanult néhány igazán mardekáros fortélyt, amiknek még hasznát veheti, ha nem is most, de még valamikor jó jöhet egy kis manipuláció. Az, hogy Dumbledore állt a dolgok hátterében, már meg sem lepte, hiszen jelenleg más ellensége nem volt, vagy csak nem tudott róla.
Harrynek jólesett a tudat, hogy Tom aggódik érte, és neki is hiányzik, nem csak ő gondol folyton a férfira.
Ábrándos mosollyal az ajkain dőlt el az ágyon, majd eszébe jutott az a könyv, amit még Tom könyvtárában talált a különböző ősi átkokról. Biztos volt benne, hogy Siriusnak is megvan az a kötet, hiszen a Black-dinasztia élt-halt a mágiáért és a hagyományokért.

Harry gyorsan felpattant az ágyról, és a könyvtárba sietett, hogy megkeresse a sok régi iromány között a neki kellőt, majd vigyorogva emelte le az egyik polcról.
- Tudtam, hogy megvan! – lelkendezett.
- Mi van meg? – jött a háta mögül a kérdés, mire Harry nagyot ugrott. Azt hitte már mindenki alszik, így nem számított közönségre.
Mivel Sirius nem bírt aludni, csak ébren feküdt az ágyán, mikor lépteket hallott. A könyvtárból fény szűrődött ki, így odament, hogy megnézze, ki mászkál ilyen későn. Nem gondolta volna, hogy Harry lesz az. Inkább Remus volt könyvmoly típus.
- Cs…csak egy kötetet kerestem, amit még Denemnél kezdtem el olvasni, és érdekelt, neked is van-e belőle egy példányod – felelte Harry. 
- És reggel is ott lett volna – mondta Sirius kissé álmos hangon, majd mikor végignézett keresztfián, nagyot sóhajtott. – Te sem bírsz aludni?
- Nem – motyogta a fiatalabb.
- Hát én se. Milyen könyv az? – mutatott az animágus a Harry kezében lévő olvasmányra.
- Régi átkok vannak benne.
- Hm… Még nem találkoztam vele, bár az igazság az, hogy nem is igazán szoktam olvasni ezek közül – nézett végig a tömött polcokon. – Inkább maradok a nekem való dolgoknál. Ezek az elméleti valamik nem nekem valók – vigyorodott el kisfiúsan a férfi, ami Harryt is megmosolyogtatta. – Nos, hagylak belemélyedni abba a felettébb vastag könyvbe – forgatta meg a szemét Sirius –, de ne maradj fent már sokáig, holnap is lesz nap. Vagy már holnap van? Fene tudja! – rántotta meg a vállát. – Jó éjszakát, Harry! – mosolygott rá keresztfiára, majd elhagyta a helyiséget.
- Jó éjt, Sirius!